Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-03 / 40. szám

ISKOLAÜGY. Tanévet megnyitó beszéd. (Vége.) De fordulnak az idők. Nagy Lajos fényes ragyogású korára Zsigmond és Nikápoly. az igazságos Mátyás tetterős kormányára a gyáva Jagellók lusta tehetetlensége és a mohácsi sír következnek. Majd jön a csaknem kétszázados török idők nyomorúsága. De az élethalálharc küzdelme, a vallásos és polgári szabadságért vívott dicsőséges csaták hatalmasan táplálták a nemzeti önérzetet, ébren tartották a faji öntudatot. Azonban a török kiűzése és a durván megtámadott szabadság védelmében folytatott véres harcok lezajlása után beáll az önelhagyás, a buta elkorcsosulás és a vértagadó elfajulás öngyilkos kora és tart több mint egy századig. Elnemzetietlenedünk szívben és lélekben; alkotmányunk legerősebb bástyái meginognak. Az elfajult nemzet a maga ásta sír szélén áll. Valamint a hatalmas tölgy ágait, — a nagy költő hasonlata szerint — megtördelheti a vihar, sudarát megszabdalhatja a villám, de ha gyökerében életerő virul, újabb és talán terebélyesebb, izmosabb ágakat hajt és dacosan kész újabb zivatarra ; úgy a magyar nemzetet is számában kegyetlenül megritkította a tatárjárás, a végsőig leapasztották az ozmán és a szabadságháborúk; de mert, vérrel őrzött szabadságához és nemzetiségéhez, mert apái hagyományaihoz, nyelvéhez és faji sajátságaihoz, tehát a nemzeti élet tápláló gyökereihez rendületlenül hü maradt, megfogyva bár, de törve nem, új jövőjében bízhatott. De a mint a gyökérben őrlő szú ver tanyát, önmagától korhadtan roskad össze az erős tölgy: úgy a magáról bűnösen megfelejtkezett magyar is az enyészet szélére jut. A főurak a nemzet testétől elkülönödve, Bécs kábító ölén annyira elfelejtették apáik nyelvét, hogy némelyike őseinek százados dicsőségövezte nevét sem tudta helyesen kiejteni. Idegen nyelven fordult Istenéhez, azon társalgott künt és házi körében családja tagjaival; világpolgárias szokásokba merül, délceg nemzeti köntösét idegen gúnyával cseréli föl, hazafias érzülete árán hangzatos címek után eped, fényes hivatalokért sovárog. A főrendeket követte bent a hazában a birtokos, az azelőtt büszke, dacosan hajthatatlan középnemesség, Kisfaludy Sándor szerint a nemzet szíve-lelke. Városaink, s bennök iparunk s kereskedelmünk elnémetesednek; tudományunk, az iskolák és az állami élet nyelve a latin, az elmaradt magyar nyelv eldurvul és elerőtlenedik; falvaink magyarságát, kivált a hol a kálvinizmus erőszakosan megtöretett, főleg a tótság borítja el. Az az 1790 körüli, leginkább az új életre ébredező irodalom és II. József kényuralmi intézkedései által tespedtségéből felrázott nemzeti fölpezsdülés csak a sötét éjben előtörő villámlás volt, de a melyre újabb, még vakítóbb sötétség következett. A francia forradalom rémtettei, az oltárt is felforgató kicsapongásai a különben is absolutizmusra hajló lelkületű I. Ferencben iszonyatot keltenek. Kapóra jön a Martinovics-féle összeesküvés, a részesek vérpadra, jelesebb íróink börtönbe kerülnek; Metternich önkényuralma — hiába áldozza vérét és pénzét a trón védelmére, a rendületlen loyalítású nemzet — kémrendszere elnyom minden szabad szót, a merev könyvvizsgálat elöl minden önálló gondolkodást; chinai fallal zárnak el a nagy világtól. A művelt nyugot haladhatott, mi nem tudunk róla. Legjobbjaink elcsüggedve, tétlen hazafiúi bánatba merülnek; a nemzet nagy tömege tudatlanságban sínylik; hazánk kimeríthetetlen természeti gazdagsága dacára, saját zsírjába fuladva, szegénységbe sülyed. A dicstelen halálhoz soha közelebb nem sodortattunk. De hála a magyarok nagy istenének: a sötét éjszakára elvégre a munkára keltő hajnal dereng, az életoltó telet életre keltő tavasz váltja fel, a dermedt álomba merült nemzet megmozdult. Költőink lángoló lelkesedéssel magasztalják a honszerző és megvédő ősök dicsőségét, buzdítva mutatnak rájok: ime apáitok! De ostorozzák a kortársak elkorcsosodát is. És most buzdító, majd ostorozó; lelkesítő, majd korholó szavaik, mint az utolsó ítélet angyalának harsány trombitája új. munkás életre villanyozzák a zsibbadt tagokat. És midőn Metternich, vakmerősége önkényesen elrendeli az adó fölemelését s az ujoncozást s így már-már a végső csapást méri alkotmányunkra: a nemzet felriad és tiltakozása mind hevesebbé, végre oly hevessé lesz, hogy a vallásos lelkületű király megemlékezve esküjére, 1825-ben Összehívja történetünkben örökké emlékezetes országgyűlést. Ez kezdő határköve újjászületésünknek. Tudatára jutunk elmaradottságunknak, tudatára annak, hogy jövőnket csak úgy biztosíthatjuk, hogyha nyugot nagy nemzetei nyomán ódon alkotmányunkat, avult intézményeinket gyökeresen átalakítjuk; ha szellemi erőnket a tudomány és művészet terén erőteljesen fejlesztjük; ha a fajunkban szendergő és a hazánk talajában rejlő erőket gondosan kiaknázva, mezei gazdaságunkat, iparunkat és kereskedelmünket pezsgő életre keltjük. A jó Isten meghálálhatatlan kegye, hogy átalakulásunk nagy müvéhez, épen a legkellőbb időben megadta Mózeseket és prófétákat Széchenyiben, a legnagyobb magyarban a reformátort, Kossuth lángszavában a tettre lelkesítőt, Deák bölcseségében az ellentétek békés kiegyenlítőjét. És megindul újjászületésünk nehéz, de dicsőséges küzdelme. Nem volt könnyű a nemes harc. Mint az elkeseredett hadseregnek minden lépésnyi tért csak drága vér árán lehet ellenfelétől kiküzdenie: nem másként lehetett legjobbjainknak az országgyűlésnek minden reformod vagy elveszett jogainknak egy-egy részét lépésről-lépésre izzadva a hatalomtól kierőszakolni. Arra nem egy esetet mutat a történelem, hogy közönyös fejedelmek, tehetetlen, vagy buta kormányok készakarva elhanyagolják nemzetök szellemi, erkölcsi és anyagi jóllétét, de arra, hogy volt magyar kormány, volt politikai párt, a mely a nemzeti előhaladásnak, — a mi annál csodálatosabb ! — még az anyagiak terén is útját, akarta volna állni, csak a mi nemzetünk története mutat kiáltó példát. De nemzetünk felbuzdúlt tettereje sokkal hatalmasabb volt, semhogy azt akár a kormány ellenzéke, akár a maradi főrendek konoksága megakadályozhatta volna. A diadalt kivívtuk és annál dicsőbben, mert egyedül a tiszta honszeretet önzetlen lelkesedésével, az eszmék diadalmas fegyverével harczoltuk meg azt. Önérzettel mondhatjuk, hogy talán más népek életében is alig van példa arra, hogy ily gyökeres újjászületés a hatalom és szövetségesei konok ellenzése daczára, egyedül az ész és erkölcs fegyverével oly rövid idő alatt vívatott ki. 1848. márciusa átalakulásunk nagy hónapja 1 Ne mondjátok, hogy márczius vívmányait letiporta az ármány, hogy visszavívott jogainkat sírba temette a hatalom, mint a megfeszített igazságot; ne mondjátok, hogy annyi ezeren hiába áztatták vérökkel az édes hazai földet, dicstelen porbahullott hősi hadseregünk dicsősége. Ne mondjátok; az igén, az eszmén nem fog az erőszak fegyvere. Annak a rajongó lelkesedés teremtette ifjú honvédseregnek az ősök dicsőségével mérkőző csatái nem estek hiába. Megtanították Európát arra, hogy az a kis magyar nemzet, a melyről már-már megfelejtkeztek, oly nagy erő,