Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-26 / 39. szám

ISKOLAÜGY. Tanévet megnyitó beszéd. Nagy tiszteletű és tekintetes elöljáróság és tanári kar! Kedves tanuló ifjúság! A jóságos Isten atyai karja elvezérlett az 1895/96-ík tanév küszöbéhez. Áldott legyen érte szentséges neve! Tehát beköszöntött az új tanév ezer édes, biztató reményével, adja az ég, hogy vége majdan csak kévésünk szivére hozzon keserű csalódást. Egy-egy tanév kezdete a reménykedő szülőknek, a bízó növendék ifjúságnak lelkét a hozzáfüződő várakozásnál fogva, mindannyiszor ünnepélyes érzelemre hangolja. Tanintézetünk Isten jóvoltából 172 ízben állott már ez ünnepélyes határkőnél; de egyetlen tanév kezdetét sem ünnepelhette magasztosabb örömmel és komolyabb meghatottsággal e tanintézet serdülő ifjúsága, mint a mai napon. Nagy idők küszöbén, állunk országostul és nemzetestül. Ezer éve annak, hogy vitéz apáink, a dicsőséges Árpád nemzete, a hármas bérc fellegekbe nyúló ormai alatt, a a négy folyam áldott síkjain diadalmas fegyverével hazát szerzett. Nemzetünk, ha a nagy Isten is úgy akarja, életének legfontosabb forduló pontjára jutott. Mindenekelőtt a legtisztább hála szeplőtlen áldozatát kell bemutatnia a magyarok kegyes istenének, a miért fajunkat ezer viszály, ezer hányatás, adáz ellenségeink annyi agyarkodása után és ellenére, mind máig megtartotta ; viszont a költő szerint a népek hazája, a nagy világ előtt beszélő tényekben kell bemutatnia a magyarnak, hogy az az ezer év nem suhant el hasztalanul fölötte; hogy nemcsak élünk tengődve, hanem a művelt nyugat nyüzsgő versenyében tisztességes helyet is foglal el és biztató zálogát hordozza romlatlan erejében egy újabb ezredév életének és biztos haladásának. Ha már nemzeti életünk eme nagy fordulója a nemesen büszke önérzet mellett egyszersmind komoly magábaszállásra szólítja az egész nemzetet: az iskolának, az ifjúság, a nemzet jövője eme veteményes melegágyának sem szabad kimaradnia úgy a nemzeti közöröm ünneplő zajából, valamint a megillető részét ki kell vennie a magába szállás, a jövő küzdelmeire való komoly előkészület nagy gondjából is. E végből akarok szeretett ifjak ez órában néhány eszméitető gondolatot lelketekben megpendíteni. Figyeljetek szavaimra ! * * * Ezer éve, egy testvértelen, Európa népeitől nyelvében és vallásában, szokásaiban és egész lelki világában teljesen elütő — de eredeti — egy maroknyi, újabb történettudósaink szerint alig 100,000-nyi, a kik legtöbbet engedtek, azok szerint egy félmilliónyi népfaj robog be ebbe a természetnek úgy szépségeiben, mint gazdagságában egyiránt Isten kedvelte ország síkjaira. Ez a szilaj, elpusztíthatatlan, testi és lelki őserőtől duzzadó, harcra termett, bátor, de azért eszesen óvatos, a veszély döntő perceiben a lehetetlenre is vakmerő, ez a csekély műveltségű, de annál több természetes észszel, gyakorlati tiszta látással felruházott, gazdag és teremtő képzelmű, épen azért a tudomány és művészet, az előhaladás és közművelődés minden eszméi és tényezői iránt teljesen fogékony, ez a felviharzott indulatában emésztő tűzként mindent megsemmisítő, rohanó árként mindent elborító, de nyugodt óráiban barátságos sátra alatt a soha nem látta idegen, sőt az oltalma alá menekült ellenség iránt is föltétlenül vendégszerető, ez az öregek és érdemesek iránt tiszteletet tanúsító, a nők iránt lovagias, ígéreteihez hű, szava mellett önkárával is kitartó, ez a méla komolyságra hajló, de az élet legnemesebb, sőt kitörő örömeire is fogékony népfaj: a magyar. Ez a magyar nép állandó országot létesít azon a földön, a mely a történet emlékezése óta kelet vándornépeinek csak országútja, legfeljebb pihenője volt, ezer éves hazát alkot ott, a hol a világfelforgató nemzetek is csak ideiglenes szállást tudnak teremteni; és hazát alkotott olyat, a mely a szabadság és alkotmányosság fölszentelt földje volt mindenha, a szolgaság megalázott hona nem tudott lenni soha. Ez a jogaira és szabadságára féltékeny nép míg száz szemű éberséggel őrzi szabadságát, testvéries önzetlenséggel, sőt nem egyszer vétkes pazarlással osztja meg kiváltságait az önkényt meghódolt, vagy beköltözött népfajokkal; mert durva hazugság a magyar nemzet zsarnokságáról beszélni. Ezer éves életünk, a ránk agyarkodó hazai népfajok egyeseinek rakoncátlansága e ráfogásra a kiáltó cáfolat. Ez a népfaj — igaz — jóval több mintegy félszázadon át duló hadaival beszáguldozta Európát, délnek le az ős Rómáig, nyugotra a Pyrenékig és keletre Bizáncig, de levezekelte eme bűnét, midőn később önvére ontásával szerzett nyugalmat a tőle egykor rettegő nyugotnak. Kedves tanítványaim! íme röviden harcos apáink jellemének főbb vonásai. Mért tagadnék? nem hiányzottak gyarlóságaik. De ha előbb-később a sorsokat intéző gondviselés és saját arravalóságtok a közügyek mezejére szólít: igyekezzetek ama gyarlóságokat, a melyek elődeinket is nem egyszer az enyészet szélére sodorták, gondosan levetkezni. De viszont önérzelemmel mondhatjuk, nagyobb számmal voltak erényeik, a melyek édes hazánkat és letiport fajunkat a sír széléről kiragadva, nem ritkán a halalom és a dicsőség magaslatára emelték, szivetekben megsokszorozva utánozzátok azokat. Igv szeressétek rendületlenül ti is mint ők az édes hazát, munkáljátok a béke ölén annak holdogságát tettel és áldozattal, a vész viharában önfeláldozással és véretek ontásával is. Legyetek mint apáitok valának, hazánk jogainak és szabadságának odaadó hivei, bátran a hatalommal szemben, még ha a sötét börtön, a vérpad, vagy a hontalanság keserű kenyere lenne is a jutalom; de legyetek erősek úgy az izgatag népkegy, mint a hatalom kápráztató kitüntetéseivel szemben. Legyetek férfiasan merészek a nehéz kürülmények között és sohasem elbizakodottak a csalfa szerencse mosolyára. Osztályos testvérekként tekintsétek, mint ők, a hazai nemzetiségek fiait. Nektek velők, és nekik veletek együtt kell élnetek és halnotok; csak együtt lehet örvendenetek a közös boldogságnak, együtt kell hordoznotok a sors mostohaságát is. De ugyanezt kell igazán megértenie a a haza valamennyi nemzetisége fiainak is Tudniok kellene, hogy e haza földjén sohasem volt valódi szabadság, csak ha a magyar lobogtatta annak zászlaját; közös szolgaság földévé borult az azonnal, mihelyt a magyar kezéből bármely hatalom kicsavarta azt. Valamint a mult századok viharaiban vállvetve harcoltunk és közösen ontottuk vérünket a drága édes anyáért: épen úgy csak együttes munkálkodás biztosíthatja osztatlan jólétünket is. Vajha egész mélyében megértsük ezt mindannyian! * * Egy jó század és a pezsgő tetterejében és harci sikereiben elbizakodott nemzet künt igen súlyos vereségei által eddigi vitézségének varázsát veszítve már-már nyakára zúdítja Európát, a mely a nagy Ottó császár