Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-19 / 38. szám

Jogi pályája végzetével, 19 éves korában már Szatmármegye nagyhírű főjegyzője, a lánglelkű szónok és költő, Kölcsey Ferenc oldala mellett van joggyakorlaton, és — saját szavai szerint — »hallgatja vala nagy mesterének magasreptü szellemi oktatásait, az ifjú lélek sóvár szenvedélyével, egész azon napig, midőn a halhatatlan költő lelke égbe szállt*. Ez után a szülőmegyéjében egy évig viselt megyei tiszteletbeli aljegyzősége után, itjúi tettvágva az ország fővárosába vonja, s 1840-ben letévén az ügyvédi vizsgát kitűnő sikerre], csakhamar önálló ügyvéddé lesz, mely minőségében, azon szerencsében részesült, hogy elhalt nagy mestere, Kölcsey barátai és írótársainalc: Vörösmarty, Bajza, Fáy, Szemere, stb. társaságában töltlieté munkától szabad óráit. Tehetségei s kiváló szorgalmával e közben szélesebb körök figyelmét is magára vonván, elébb (1846) a nagy Széchenyi által létesített tiszaszabályozási, majd pár évvel később a gróf Andrássy Gyula elnöklete alatt megalakult első magyar tiszagőzhajózási társulat ügyvédje s jegyzője lett, 1848-ban pedig a Széchenyi vezetése alatt álló közlekedési minisztérium folyószabályozási s hajózási osztályába titkárrá neveztetett ki István nádor által, s e minőségben szolgálta a hazát egészen a világosi fegyverletételig. Az ezután következett szomorú korszak, tudvalevőleg tétlenségre kárhoztatta a magyar közélet összes hazafias elemeit és számottevő erőit. Décsey Lajos is, bár a császári kormány által — mint nem kompromittált egyén — felszólíttatott elébbi hivatalai folytatására, Fehérmegye Alsó-Körtvélyes pusztájára vonult vissza, hogy ott, a szabad természet kebelében, távol a világtól s közel az Istenhez, táplálja titkos hazafias reményeit s várja a jobb napok félderültét. Ez a kies kis puszta lett most, az erdélyi születésű embernek új hazája, itt szántott vetett, kertészkedett páratlan szorgalommal, s a körtvélyesi csendes Tusculánum rövid idő alatt egy kis paradicsommá változott át kezei alatt, melybe időközben fészkeket rakott a családi boldogság is, benépesítvén azt fényes szárnyú apró angyalokkal. Jött aztán 1860. a nemzeti fellángolásnak ez a gyönyörű, de hirtelenséggel letűnt esztendeje; felragyogott a haza egén a szabadulás reménycsillaga, hogy aztán csakhamar lefusson az égről . . . Megelevenültek a száradt csontok, felébredt a szunnyadó hazafiság, s Kárpátoktól Adriág töltötte be a levegőt: Jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalait, hogy ne legyünk ezután gyalázatosak! A lelkes Décsey sem maradhatott tovább tétlenül, oda állt ő is az építők közé, a megye védbástyájára, elébb mint törvényszéki előadó birája Fehérvármegyének. A közbejött rendszerváltozással azonban, ismét a magánéletbe vonulván vissza, egész közéleti tevékenysége a fehérmegyei gazdasági egyletre szorítkozott, melyben igazgató-tanácsosi állást viselt. Az alkotmányos korszak megnyíltával, ismét ott látjuk Décseyt a küzdő harcosok, sőt a vezérek között és a mint a megyei élet sorompói megnyíltak, 1865-ben Fejérmegye sármelléki járásának főszolgabirájává lett a kiváló tehetsége, erélye és pontossága által nagy népszerűségre emelkedett férfiú, s e hivatalt viselte 1872-ik év elejéig; a mikor a kir. járásbíróságok országszerte felállíttatván, ő felsége által a sárbogárdi kir. járásbirói hivatalra neveztetett ki. 14 évig viselte e hivatalt, s igazságszolgáltatás ügyét nemcsak szakértelemmel, de teljes odaadással és oly páratlan buzgósággal is, a mely akkor megyeszerte szinte közbeszéd és magasztalás tárgyát képezte, sőt képezi maiglan is. Érezvén azonban a 68 év terhét, s részben családi körülményei miatt is, 1886-ban, saját kérelmére nyugdíjba helyeztetett, mely alkalommal Ő Felsége, kir. tanácsosi címmel és ranggal jutalmazta meg a hosszú szolgálatban szerzett kiváló érdemeit annak a hív szolgának, a kinek kora ifjúságától fogva jelszava volt: »királyért és hazáért!* Visszalépett hát a közhivatalnoki, s reá nézve épen nem dicstelen pályától, a melyen való tevékenységét tán kissé hosszasan, de — érzem — még mindig fogyatékosan vázoltam : visszalépett, hogy — mint akkor mondá — hátralevő életét egészen drága családjának és annyira szivéhez nőtt s szeretett egyházának szentelhesse. És most jutottam odáig tisztelt közgyűlés, hogy Décsey Lajost mint egyházi tisztviselőt, s mint református embert méltassam és jellemezzem. Ezen oldaláról ismertük mi Őt legjobban, ez érdekel minket legközvetlenebbül; kérek tehát még egy kis türelmet, a míg részint az irott emlékekből, részint saját emlékezetemből, az egyházmegye egykori tanácsbirájának s később gondnokának vonzó alakját felidézni törekszem. * * * Köztudomású és egyúttal sajnos dolog, hogy külsősomogyi egyházmegyénk, sajátságos népesség-oszlási viszonyainál fogva, sohasem volt oly szerencsés helyzetben mint a többi egyházmegyék, hogy egyházias érzületű s tekintélyes világi férfiak nagy számával dicsekedhetett volna saját területén. A Magyari-Kossa, Sárközy, Halász, Hajós stb. uri családok, a melyeknek egyes hitbuzgó tagjai, az egyházi életben is szerepeltek és elévülhetlen érdemeket szereztek, az idők folytán részint megfogyatkoztak, részint kihaltak, vagy más vidékekre költöztek; minek folytán egyházi közigazgatásunk a világi elemnek annyira szükséges támogatását, igen gyakran volt kénytelen nélkülözni. ily nehéz volt a helyzet a 60-as évek elején is. Magyari-Kossa Sámuel, kinek 80 éves hű szolgálatát s fejedelmi bőkezűségét hálásan emlegetjük ma is, leteszi elfáradt kezéből a kormány gyeplőjét, és az e. m. közvélemény vezér nélkül, tanácstalanul áll a bizonytalan helyzettel szemben. Gondnok sincs, tanácsbirák is kellenének; ki fog utat mutatni a sötétben? Ki más, mint a jó Isten, a ki a kövekből is támaszt fiakat Ábrahámnak. És a jó Isten kezének egy hatalmas eszköze: Török Pál, ki átható tekintetével oly bámulatosan tudta felismerni és kiszemelni a maga nagy céljaira szükséges embereket. Török Pál püspök irányozza a k.-somogyi egyházmegye figyelmét Egressy Galambos Sámuelre és Décsey Lajosra, s 1865-ben amaz e. m. gondnoknak, emez pedig tanácsbirónak választatik meg és esküszik fel a kiliti-i gyűlésen, melyen a beiktatási ünnepély bensőségét még inkább emelte, s úgy az új tisztviselők, mint a jelen volt gyűlési tagokra nézve felejthetlen hatásúvá tette a nagynevű főpásztor személyes megjelenésével Maga Décseynk is, hálával és kegyelettel emlékezik meg, e napért, atyai barátjáról, önéletírásában. A szép lelkű és buzgó Egressy azonban, mielőtt a hozzáfűzött szép reményeket beválthatná, csakhamar elbetegesül és különben is a távol Lacháza melletti szentkirályi pusztán lakván, gondnoki tisztét oly buzgósággal, mint kezdette s mint tovább is óhajtotta volna, nem viselhette többé; ezért egyházmegyei algondnoki állás létesíttetett, melyre — az összes gondnoki teendőkkel megbízva — Décsey Lajost választá a közbizalom, 1868-ban. Ettől az időtől, az 1868-ik évi ságvári gyűlés idejétől számíthatjuk az ő önálló s vezető egyházi szereplését; mert hogy aztán az ügyes és erélyes algondnok, rövid kétév