Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-05 / 36. szám

az anyatejet inkább megvonta s így szándékosan angyalokat csinált belőtök, mintsem hogy pogánynyá (értsd: reformátussá) kelljen őket fölnevelnie. És még e helyeken is, bár az első percekben el palástol hatlan volt némely r. kath. félnél az idegenkedés, tüntető szívességgel fogadtak, sőt utóbb az a fentemlített pápista nő — mirabile visu — az eretnek templomnak gyakori látogatója lőn. Említsem-e, mily jótékony hatása volt megjelenésemnek egy másik szintén vegyes párnál? Itt a reformata nő az egész év folyamán ágyhoz szegezve sínlődött két tehetetlen vézna kisdedével magára hagyatva, mialatt a r. kath. férj munkában volt; a ki ráunva nyűgösködő nejére, minthogy másra vetette szemét, a szánandó betegtől még a nyomorúságos tejrevalót is megvonta; úgy, hogy a szegény elhagyatottakat csakis a jószívű Tabitbák és Lydiák táplálták, miként hajdan Illést az Úr hollói. Hogy megrendült mégis az emberietlen férj, mikor hitvesi esküjére figyelmeztettem és kötelességére a hű nő iránt, kivel előbb évek során keresztül oly boldog életet élt! S mily gyógyító balzsamként hatottak a szegény beteg szivére az elfásultnak látszott férfi szeméből e percben kicsordult könyek! Említsem-e azt, hogy egy a legteljesebb mértékben egyháziatlannak ismert egyházfag volt, ki látogatásom alkalmával többek jelenlétében önként vállalkozott magasabb egyházi adófizetésére s ki ez időtől fogva az adóemelés tervének leglelkesültebb szószólója lőn? Megtette ezt az az egyháztag, a kitől emberemlékezet óta végrehajtás utján kellett behajtani a párbért! És ugyanennek édes anyja volt az, a ki ezután minden ügyes-bajos dolgában — nevezetesen akkor is, midőn váltókezesség miatt vagyonkája forgott veszélyben — hozzám, az ilyes dolgokban járatlan ifjú emberhez jött tanácsot kérni. Feltűnt egyízben a szemhatáron egy nazarénus próféta is. De ugyancsak megjárta! Mert a szélhordta nazarénus atyafit, midőn egyik hívemnek házába tolakodott, a gyorskezű menyecske — igaz, hogy nem biblia kenetességü szavak kíséretében — seprűnyéllel verte ki. A hol a pásztor híven őrzi nyáját, nem is igen férkőzhetnek oda a ragadozó farkasok! Oh, csak hadd nevezzék házalásnak, hadd nevezzék egyesek jezsuita kémkedésnek a lelkipásztori látogatás a mily egyszerű, ép oly áldásos ténykedését: én mindig örömmel fogom lelki szemeim elé idézni annak átélt jeleneteit és a lelkipásztori látogatásoknak — különösen az új viszonyok beálltával, midőn lelkész és hivei között a hivatalos érintkezés a minimumra fog redukálódni — kiváló fontossága és hasznos volta felőli meggyőződésemben senki megtántorítani nem fog. Hiszen kell-e fényesebb bizonyíték a lelkészi látogatás gyakorlati hasznossága mellett, mint az a tény, hogy községünkben az ifjú r. kath. plébános is jónak látta — példámat követve — az ő nagyszámú viszályos és vadházasságban élő híveit házaiknál fölkeresni; és — sikerült is nékie ez úton kibékíteni, illetve oltár elé vezérelni. Ha pedig valakit a lelkészi látogatásból és általában a lelkipásztori gondozásból származó erkölcsi haszon nem tudna meggyőzni azok üdvös volta felől, annak felmutathatom az érem másik oldalát is: szívesen szolgálok adatokkal a szóban levő egyházközség áldozatkészségéről, számokkal is kimutatván, hogy a módosabbak főként pénzben, a szegényebbek legalább kézimunkával mennyi áldozatot hoztak egyetlen év lefolyása alatt az egyházi épületek jó karba helyezése, a nők pedig főként belső csinosítása érdekében. Ide számíthatom azt is, hogy több jómódú gyermektelen házastagtól Ígéretet nyertem arra nézve, hogy kisded egyházukról végrendeletükben sem feledkeznek meg. Hogy a lelkipásztori látogatás sok gonddal és nehézséggel jár a lelkészre nézve, azt fölösleges mondanom. Mindenki elképzelheti, mennyi bántó jelenség látására kell készen lennie a lelkésznek és hogy magokra azon kérdésekre, melyek társalgás közben a vallásiakon kívül mindenféle közéleti dolgokra kiterjeszkednek, bizony nem mindenkor könnyű helyes és megnyugtató feleleteket adnia. De az emberi bajok, fogyatkozások szemtől-szembe való megismerése míg egyfelől kell. hogy a leghathatósabban sarkalja őt azok megszüntetésére, másfelől a velők való foglalkozás a legközvetetlenebb jutalommal bíztatja. Nem ez által szerzi-e meg a lelkészre nézve mindennél fontosabb ember- és önismeretet? másokat tanítva, intve, nem tanul- és okul-e önnönmaga legtöbbet ? s a másokkal való ily irányú érintkezés közben saját gyöngeségei tudalomra jutván, nem kap-e gyakorta erőteljes serkentést saját énjének minél több oldalú tökéletesítésére ? Hadd említsek föl mégis lelkipásztori tapasztalataim sötétebb emléklapjairól is pár esetet. Az egyházközség egy módosabb tagját — évekkel az én odamenetelem előtt — curatorrá választotta a közgyűlés. 0 azonban miért, miért nem? a megtiszteltetést visszautasítván, bírságot vetettek reá. Ez bár be sem hajtatott rajta, sértett büszkeségében mégis annyira elhidegült az egyháztól, hogy gyermekeit azonnal kath. iskolába adván, őt magát is csak félesége könyörgései tartották vissza a róm. kath. hitre téréstől. Midőn családja körében először megjelentem, szívéhez szóló beszédem hatása alatt megígérte, hogy különben is indokolatlan haragját ezentúl nem tölti egyházán, sőt a templomba is el fog járni. És csakugyan ez időtől kezdve a legáldozatkészebb egybáztagnak mutatta magát, de templomba nem jött. Midőn aztán ismételt látogatásomkor a legszelídebben figyelmeztettem Ígéretére, bár igéretét megújította s egyházunk irányában továbbra is megőrizte jóindulatát, sőt állítólag házi áhitatosságát rendesen gyakorlá, — a templomot nemhogy látogatta volna, hanem még jártában-keltében is messziről elkerülte. — Ez az érthetetlen makacsság elszomorított ugyan, de azért nem mondtam le a reményről, hogy a jégkéreg rövid időn leolvad emberünk kebeléről és ő teljesen megtér. Sokkal inkább bántott már a következő eset. Volt egyházunkban egy teljesen vallástalan család. Házuk, földjük, szőlejük révén a tehetősebbek sorába tartozott. Mindezek dacára, bár férj, feleség, gyermekek (sokszor az iskolától elvonva) örökösen munkával ölték magukat, semmire sem tudtak menni, sőt a legnagyobb nyomor rítt le rólok. Szemmel látható Isten csapása volt rajtok. Egy vasárnap délután fölkerestem hajlékukat. Az asszony iszonyú piszkosan, éktelen káromlások között épen akkor hajszolta elő az utca sarában fetrengő fiait, hogy vigyék már ki az ebédet két gebével szántogató atyjuknak a mezőre. Mondom, vasárnap délután volt. Elborzadtam! De mégis erőt véve magamon, beléptem. Pokoli felfordultság fogadott a ház belsejében. Az asszony meg a benne rekedt átkok miatt torkán egyet köszörülve, egy kendővel nagy hirtelen bekötötte szénaboglya fejét s ott előttem kipkedett-kapkodott magára valami tisztább ruhadarabot; mialatt én jövetelem célját előre bocsátva, a nagy bárány bőr-süveg alól pislogató gyermekek bámészkodása közepett egy rozoga széket kendőmmel letörülve, az assszony kínálására leültem, elsőben is csodálkozásomnak adva kifejezést, hogy a gazdát még így ünnepnapon sem találom honn. No, rákezdte most az asszony a panaszt, hogy ők sohasem dolgozhatnak eleget és még sincs láttatja munkájoknak; mert majd éhen vesznek. Mikor aztán én erre válaszul kellő