Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-20 / 25. szám

lekezetem tagjait, minden rideg visszautasítgatás, sértő fenhéj azas nélkül is szoktatni ahhoz, hogy becsülje az meg naponként azt az én egy vagy két órámat, melyen szorosan vett lelkészi dolgaimmal, templomi, temetési stb. egyházi beszédeim, imádságaim készítésével, betanulásával, vagy általában bárminemű tanulmányozással foglalkozom. Mi sértő, vagy akár bántó lehet aztán abban is, ha a keresztelósekkel, esketésekkel nem akkor törnek reám hallgatóim, a mikor nekik tetszik, hanem a mikor ón azt, a napnak valamely, általam legjobbnak, legalkalmasabbnak talált órájában rendszerint végezni szoktam ? A köznapi és vasárnapi isteni tiszteletek, a temetések idejét rendes körülmények között végre is ón állapítom meg. Ne mondja azt ón nekem senki sem, hogy egy lelkész, ki felsorolt, és nagyon jól tudom, sok egyéb teendői mellett még esetleg gazdálkodik is, kellő időbeosztás mellett időt ne találhatna arra, hogy egy kissé lelkipásztorkodjék is, vagyis hogy terjeszsze ki gondját, szorosan vett lelkészi teendőinek hatásköre mellett gyülekezetének úgy kicsinyeire az iskolában, mint a felnőttekre kinn az életben, hogy szálljon le kathedrájából az élet küzclterének homokjára, hol szabadabb a levegő, mint benn a templomban, avagy esetleg a tanulószobában, s honnan szabadabb levegő áramlik be templomba s tanulószobába egyiránt, a mi aztán azt fogja eszközölni, hogy egyházi beszédeinkből nem fog kiérezni amott az itten használt lámpa petróleumának szaga. Hogy miként legyen ő igazi lelkipásztor az iskolában, a kicsinyek között ós kinn a templomon kívül a felnőttek körében : erről majd következendő cikkeimben szándékozom írni. De azt már itt jó eleve jelezni óhajtom, hogy ha szorosan vett lelkészi, hivatalos teendőinek végezósónél a rendszerességet, a tudatos szabályosságot tartom a fontosnak, az egyedül célravezetőnek : minden chablonszerű merevséget, minden pedáns pontoskodást fölöslegesnek gondolok a lelkipásztori gondozás gyakorlásában. Végezze azt a lelkész, ha nem sürgősen szükség, — mert ilyenre is lehet ám eset, — végezze azt akkor, mikor épen szive parancsolja neki annak vógezését. Végezze akkor, mikor az emberekkel való legközvetlenebb érintkezésben kissé üdülni akar fárasztó hivatali munkái után. Menjen be ilyenkor a gyermekek közé ; szálljon le az ő kicsiny világokba, jól tudván azt is, mit már igen régen megmondottak, hogy «maxima reverentia debetur pueris,» s azt is, a mit az evangyóliom még régebben megtanított, hogy csak lehajtott fővel mehetünk be Isten országába. Menjen el ilyenkor minden hivatalos formalitások ós fontoskodás nélkül gyülekezete egyes családaihoz is, hogy érezze és lássa az a gyülekezet ós annak minden egyes családja és tagja, hogy az ő lelki érdekeik fölött egy gondos lelkiatya őrködik, ki nem pusztán azért van, hogy lakásáért s pénz- ós gabonafizetóseért köznapokon és vasárnapokon a templomban, külön stoláért pedig vagy ugyanott, vagy esetleg másutt is szolgáljon: hanem azért is, hogy utána menjen a veszendő lelkeknek, s valóban misszionárius legyen gyülekezete körében, egy-egy jó szóval, pélclaadással hivatali szoros teendőin kívül is terjesztvén a szeretet evangyóliomának lelkét. Nem kell ettől félni, nem kerül ez sok időbe. Tenni kell ezt, mert kifizeti magát; mi nekünk, hivatali állásunk befolyásának, munkánk sikerének becsületet ós ezzel együtt szeretetet érdemelünk ki vele, s hozzájárulunk általa Isten országa épületének emeléséhez. Hiába, figyelnünk kell már elvalahára az idők jeleire is. És az idők jelei azt mutatják, hogy hallgatóink sok helyen kezdik elhagyogatni a templomi isteni tiszteletek látogatását, s mindinkább megragadja őket ezen világnak a lelke. Az idők jelei azt mutatják, hogy sokfelé a lelkészt semmivel sem nézik többre, mint bármely más hivatalnokot, vagy köztisztviselőt, kihez csak akkor kell fordulni, mikor az ő munkája mellőzhetetlenül szükséges reájok nézve. Az idők jelei azt mutatják, hogy válságos idők következnek reánk; a lót és nem lót, vagy mindenesetre csak a pangás, a mindinkább gyöngülő tengődós nagy kérdései állanak megfejtésre előttünk. Ne áltassuk hát még most is magunkat. Igenis, az ma már a közhangulat, hogy ne csak prédikátor legyen a lelkész, s ne csak imádkozó, sakramentomokat osztó, temetéseket végező pap legyen, hanem legyen gyülekezete tagjainak lelkipásztora is. Nincs semmi okom visszavonni azon korábbi cikkeim egyikében teljes tudatossággal kiejtett, mert fejtegetésemből, a lelkészi állás lényegének általam értett felfogásából logikailag következő szavaimat, hogy csak az érdemes az igazi lelkipásztor névre, a ki istentiszteleteken kívül is, felhívás nélkül, lelkiismeretének buzgalma folytán gondot visel gyülekezetének úgy kicsinyeire, mint nagyjaira, vagyis a ki cura pastoralist is gyakorol. Időt kell erre találni akárhonnan is, ós helyes munkabeosztás mellett, csak akarnunk kell, tud erre bárki is valamennyi időt találni. Még csak néhány szót ezúttal! Könnyű neked beszélni »az elmélet kathedrájárólcc, vetik nekem is szememre egyesek, ha ilyen dolgokba beleszólok. Jöjjünk kissé tisztába a kérdéssel, s állít-