Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-30 / 22. szám

Értekezlet lefolyását is. Szépen indul, szép jövőt igér. Élénk eszmecsere indult meg, mint a tudósító mondja, a felett, hogy »a népies felolvasásoknak van-e maradandóbb hatásuk a hallgatóságra, vagy pedig a füzetes kiadványoknak?* Ha e kettő összeíérhetlen volna egymással s kizárná egyik a másikat, volna értelme a vitának, de a kettő nemcsak megfér egymás mellett, sőt támogatja egymást. Az én gondolatom szerint mindkettőt lehet, sőt kell is a cél elérésére használni. Következett azután a legérdekesebb, s engem is közelről érdeklő tárgy: Légrádi János úr értekezése a népiskolai vallástanítás sikertelenségének okairól. Megvallom, oly szépen ír, olyan meggyőződés és bensőség beszél értekezéséből, hogy semmi kétségem sincs a felől, hogy valóban azt mondja, a mit hisz s nem vezeti sem írói viszketeg, •sem feltűnni akarás. E mellett bizonyít az a mea culpa, a miben első okát keresi a vallástanítás sikertelenségének, t. i. önnönmaguk gyengeségeiben s azután tér át a többi okokra. Azok az eszmék, a melyeket előszavában fölemlít, a cél, a melyet a vallástanítással elérni kiván, tiszteletre méltók. S ezekre nézve az az óhajtásom, bár így okoskodnék, bár így gondolkoznék minden tanító, akkor sokkal könnyebb munkájuk lenne a lelkészeknek is ; mert. visszatérne így az az idő, a mikor lelkész és tanító kezetfogva munkálkodtak a nép valláserkölcsi életének fejlesztésében. Csakis úgy remélhetünk eredményt, ha lelkész és tanító együtt működnek a nemes és magasztos cél elérésére. A tanítónak kell megvetni az iskolában az alapot, a melyre azután építhet a lelkész. Ezt annál biztosabb reménynyel várhatjuk, mivel theologiai tanáraink igen jól tudják, milyen szelleműnek, milyen valláserkölcsi érzületűnek kell lenni a lelkésznek s már itt az intézetben úgy nevelik őket, hogy innen már mint teljesen az ő szellemök szerinti lelkészek lépnek ki a világba, az ő gondolkozásuk szerint nézik az embereket, az ő általuk megjelölt célra, az ő buzgóságukkal fognak törekedni. S hiszem, hogy ezeknek buzdításokra szükségük nincs is s a hol terük van, mindenütt megindítják a mozgalmat. Évről-évre mindinkább szaporodnak az állomásokon az ő tanítványaik s a régiek lassanként leszorulnak. Ezért erős reményem van, hogy a belmissziói tevékenység, vagy a mint nevezik evangelizálás, mind nagyobb terjedelmet fog nyerni. Figyelemreméltó Szabó Aladárnak a Protestáns Lap közelebbi számában megjelent vezércikke, melyben az evangelizálás szükséges voltát egy alföldi városban nyert tapasztalásaiból bizonyítja, de nem kell figyelmen kívül hagyni az ottani lelkész aggodalmait sem, a ki a maga népét ismeri. Építeni itt is, mint mindenütt csak úgy lehet, ha megvan vetve az alap. Ezt pedig feltétlenül az iskolában nyerheti meg a gyermek. A későbbi alapvetés már nem a nyers tiszta földre történik, mert az ideig már sok minden lerakodott az ember szivébe és az alap ingatag lesz. Ezt ismeri el Légrádi is értekezésében s a vallástanítás eredménytelenségének egyik okát a vallástani kézikönyvek rosszaságában találja és pedig legrosszabbaknak Papp Károly tankönyveit, mintha arra igyekeznének, hogy minél érthetetlenebbekké váljanak. Ez ugyan egy kicsit erős dolog, de nem vitázom ellene. Védje meg magát a biblia, melynek nyelvezete a bibliai történetekben mindenütt meg van tartva, csak emitt-amott egy-két szó az enyém, a hol a gondolatokat összekötni, vagy a következtetéseket levonni kellett. Az utánuk illesztett tanaiságok szintén az enyémek. Ha ezek rosszak, én vagyok érettök felelős, de a többiért a szentírás nyelvezete, melyet Károli teremtett, s melyet eddig mindenki érthetőnek, sőt a gyermek értelméhez legközelebb járónak ismert A mi a másikat, f. i. az erkölcstant illeti: az első kidolgozást én magam sem tartottam szerencsésnek, de akkor egy kényszerzubbonyt adtak a szerkesztőkre, a melyben dolgozniok kellett és még más is hozzájárult, hogy olyan tömörré és nehézkessé lett- Ha azonban az új lddolgozás, mely kérdések és feleletekben van szerkesztve, szintén ilyen nehézkes, ez már csakugyan az én hibám. Igen helyeslem, ha mozgolódnak. Örvendetes dolog lenne, ha egy egész irodalom indulna meg a vallásos tankönyvek készítése körül és győzne a jobb. Mert megkritizálni a meglevőt igen könnyű, de jobbat készíteni nem könnyű. Azért szükségesnek tartanám, hogy lépnének sorompóba sokan, írnának sokan, hogy lehetne választani. A biráló bizottság részrehajlatlanságában meg lehet bízni. Az bizonyosan azt ajánlaná,-a melyik leghasznavehetőbb. A mi azon észrevételét illeti Légrádi úrnak, hogy »más a falusi, más a városi gyermek, más képzeteik, más eszmekörük van s idegenbe, ismeretlen világba viszik a falusi gyermeket, melylyel megismerkedni sohasem tud. Azok, a kik az iskolák szellemét vezetni akarják, sohasem voltak a falusi iskola küszöbén belől s tudományuk csak könyvből merített*. Ha ezen megjegyzései a nagyobb paedagogusokra vonatkoznak, úgy hiszem, szívesen megköszönik ezt a méltatást. A mennyiben pedig a tankönyvekre is vonatkoznak, ebben is igazat adok Légrádi úrnak, különböznek a falusi iskolák növendékei a városiaktól, s azt véli értekező, hogy más tankönyv kellene a falusiaknak, más a városiaknak. De hát nem találja Légrádi úr, hogy az egyik falu gyermekeinek intelligenciája is. nagyban különbözik a másik falubeli gyermekéitől, tehát ezeknek is külön paedagogiai szabályokat, külön tanrendet és külön tankönyveket kellene készíteni, hogy ismeretlen világba ne vezettessenek; sőt tapasztalásból tudom, hogy még ugyanazon egy iskola növendékei is lényegesen különböznek egymástól. Az én tudomásom szerint tanítani annyit jelent, mint az ismeretlent megismertetni, a képzés pedig, hogy az értelmiséget magasabbra emeljük, a tehetségeket fejleszszük. Ha a gyermek mindig azon eszmekörben marad, a melyben otthon forog, s nem őt emeljük feljebb, hanem mi szállunk le és az ő eszmekörében mozgunk mindig; akkor a tanítás nem tanítás az iskola, nem képzőintézet, hanem csak menedékhelye a gyermeknek, a hol a napnak nebánv óráját társai között felügyelet alatt eltölti. A tanító uraknak épen abban áll legfontosabb hivatásuk, hogy a gyermeket az alacsonyról emeljék a magasabbra. Az a tárgy, a mit tanítaniok kell, mindig magasabban álljon, mint a gyermek képzettségi foka, a tanító uraknak hivatásuk megcsinálni a hidat, melyen a gyermeket oda felvezethetik. Megjegyzem, hogy ezeket nem saját tankönyveim védelmére mondom, megengedem, hogy ezek rosszak, használhatatlanok mind, hanem mondom átalában minden tankönyvről. De azt is jól tudom, hogy vegyék bár elő a tanító urak minden bölcseségüket és akaraterejüket, legyenek bár kezeik között kívánságuk szerinti tankönyvek és magyarázzanak szivök teljességéből, mégis lesznek gyermekek iskoláikban, kiket a legegyszerűbb dolgokra sem képesek megtanítani. Azok a tankönyvek, melyek kézen forognak, készültek úgy a városi, mint a falusi iskolák számára. Nagyon korlátolt bölcseséget és tapintatot kellene föltennünk tanítóinkról, ha nem mernénk rájuk bízni, hogy saját növendékeik értelmiségenek színvonalához mérten válaszszák ki és tanítsák azt, a mi elég és úgy, hogy a folytonos emel