Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-16 / 20. szám

nek találta a konvent a tavalyi tervezetet is, melynek egyes részeit az egyházmegyék ritka egyetértéssel és erélylyel csépeltek agyon. Világért sem azt akarom mondani ezzel, hogy az új tervezet is méltó az agyonverésre. Isten mentsen! Mert ez már életrevaló, derék egy alkotás — a 6. §-t kivéve. — Csupán csak azt akarom mondani, hogy lám, a konvent is, mint minden emberi intézmény, nem vindikálhatja magának a csalhatatlanságot s így, valamint a múltkor meghallgatta az egyházmegyék, illetve a kerületek véleményét, úgy ezúttal sem zárkózhatik el az alulról, tehát igazi illetékes helyről jövő helyes kifogások elől, és ezek szerint módosítania kell a módosítandókat s törülnie a törlendőket, ha azt akarja, hogy a nagy mű általános megnyugvással fogadtassék s áldásos és emberileg a lehető legtökéletesebb legyen. Vagyis be kell tekintenie a méltóságos konventnek a parochiára ama pillanatban, midőn az özvegy a kegyév szomorú napjai után az elhagyatottság és nyomor széles útján megindul. Hogy ezt még eddig nem cselekedte meg, bizonyítja az, hogy helybenhagyta a 6. §-t. No de lássuk, mit is mond csak ez a §? >Az öt (5) beszámítható szolgálati évvel nem bírt lelkészek Özvegyei ugyan visszanyerik a néhai férjök által a gyámintézet pénztárába befizetett összes tagdíjakat és belépési járulékot — időközi kamatok nélkül — de állandó segélyre igényt nem tarthatnak.'!. Magunkból kiindulva tudunk legközvetlenebbül és így legigazabban is bizonyítani. A magam példájával illusztrálom tehát először is e szörnyű §. tarthatatlanságát. Sok dolgok titkosak és elrejtettek szemeim előtt; egy azonban bizonyos s ez az, hogy én azok közé tartozom, a kik ama beszámítható öt éven innen rekednek. Hallom már, hogy az én lelkem porsátora miként csikorog eresztékeiben, közel az összeomláshoz, noha még nincs megnyúlva az árnyékom. Tehát én ép oly aggodalommal fogom lehunyni szemeimet, dacára leendő országos gvámintézeti tagságomnak, a mire még visszatérek, mint annakelőtte, mert abban úgy hiszem: kevés megnyugvást találhatok, hogy özvegyem visszakapja a saját befizetett pénzét, persze kamat nélkül. És így merőben illusorius az 1. §., mely azt mondja, hogy: ». .. az ev. ref. vallású lelkészek özvegyeinek gyámolítására . . . gyámintézet alapíttatott*. No hát ez nem áll, ez egyszerűen nem igaz; mert én e szakaszból azt olvasom ki, hogy az összes özvegyek gyámolításban részesülnek; pedig dehogy, csakis a szerencsések, mert némelyeket ridegen, könyörtelenül elutasít ajtaja előLa gyámintézet, kidobva nekik az ablakon saját befizetett filléreiket, a nélkül, hogy csak szóba is állna többé velők. Hát micsoda gyámintézet az, a melyik nemcsak megengedi, de sőt önmaga eszközli, hogy az özvegyek egy része nyomorba taszíttassák; különösen az űj papi nemzedékből; mert hiszen mi még most csak megvagyunk valahogy a mi becsületes egyházmegyei gyámintézetünkkel; de hogy lesznek majd a jövő papjainak özvegyei az öt éven innen? A kik csak az országosnak lesznek kötelezett tagjai ? . . . mert a kettős teher leroskasztaná őket s így elhagyják azt, a melyikbe nem muszáj belépni. Micsoda gyámintézet az, a melyik csak ama szerencsés özvegyeket segélyezi, a kiknek férje már keresztüllépte amaz ominosus ötös határt, ha csak egy vonallal is? A ki 1900. december 31-én özvegyül meg: egyik kezébe a sok mindentől, talán boldogult férje kellő gyógyíttatásától is megvont saját pénzét kapja vissza, míg a másikba egy koldusbotot nyom a gyámintézet; ama másik pedig, a ki 1901. január 1-én fogja le férje szemeit, tehát csak egy nappal később az előbbinél, élte fogytáig rendes évjáradékban részesül; két 1000 frtos papságot véve példaképen: az előbbi kap 225 frtot; az utóbbi csak 30 évet számítva 7500 frtot. Rettenetes megkülönböztetés ez a sors véletlen esélye folytán! Magamból indultam ki — mint mondám — aggodalmaimmal ; ámde ezek nem csupán az én aggodalmaim. E §. mint valami elűzhetetlen rém, mindnyájunk lelkét nyomná nap-nap után, a míg csak az öt év le nem telnék; megkeserítené életünket italunkat; odatolakodnék örömeink közé; sőt még arra is képes volna, hogy egynémelyikünket az őrülésbe kergessen. És végül tagadom a 6. §. meghozásával a 3. §. igaz voltát is. Azt mondja ugyanis e §.: »Kötelezett tagjai: a magyar korona területén . . . működő . . . lelkészek«. No hát, hogy kötelezettje leszek, az bizonyos, az igaz; mert ezek a kacskaringók (§§) ugyancsak belénk csimpajkodnak, megköteleznek; hanem hogy tagja is lennék, azt már kereken tagadom. Mert minden ilynemű társas intézet nemcsak kötelezettségeket ró tagjaira, de jogokban is részesíti. No már most kérdem: micsoda jogokban részesíti ú. n. tagjait a gyámintézet öt éven innen ? Hogy az özvegyek befizetett pénzöket visszakapják ? No hiszen! Ha még ezt se cselekedné meg! Ám a takarékpénztár is visszaadja pénzemet, a nélkül, hogy kötelezett tagja volnék, sőt még kamatot is ad, a mit persze a gyámintézet meg nem cselekszik. Mivel tehát itt csak kötelezettségről s nem egyszersmind jogosultságról is lehet szó öt éven innen, egyszerűen nem áll az, hogy kötelezett belépésemkor mindjárt tagja is volnék a gyámintézetnek. Ha tagja vagyok, megkívánom, megkövetelem a gyámintézettől, hogy özvegyemet a kegyév után folytonos gyámolításban, évjáradékban részesítse. Ehhez megszereztem a jogosultságot, mihelyt belépti illetékemet, avagy annak csak az első részletét is (a többit fizeti az özvegy) az első évi tagdíjjal együtt befizettem. Máskülönben itt egy szomorú kényszerhelyzet van, a legcsekélyebb jogosultság nélkül. Tehát ez oldalról tekintve is feltétlenül törlendő a 6. §., a melylyel a gyámintézet valóságos »lueus a non lucendo«. És most már eljutottam ahhoz, hogy a §. kiirtásával miként vélem módosítani a 14. §-t, a mit különben a 6. §. mellett sem tartok megállhatónak. A 14. §. jelenleg így beszél: >Az özvegyi évjáradék összege egyelőre évi 250 frtban állapíttatik meg, mely azonban a jelen szabályzat 34. §-ában jelzett revízió eredményéhez képest feljebb is emelhető«. Ez épen úgy hangzik, mintha belőle azt is ki lehetne érteni, hogy a revízió után az évjáradék lejebb is szállítható; rám legalább azt a benyomást teszi; a mint hogy igenis, lehet arra eset, hogy a gyámintézet az évjáradékot kényszerülve lenne lejebb is szállítani 250 frtnál. Mert a pénznek is megvannak a maga betegségei; a miket előidéz egy kis gazdasági válság, egy kis háború, avagy annak csak a szele, ha valamelyik diplomata, vagy mit tudom én micsoda potentát valamelyik reggel ballábbal kél. No meg aztán egyszerre csak mi magunk, papok is rakásra hullhatunk; jöhet a 32-ki pestisnek a párja közénk, mikor a halál angyala nagy aratást rendezend országunkon végig, mikor aztán nem 50-en, de 2—300-an megyünk ez évben az Űr elébe; s több ily csapások, kalamitások, miknek eruptióira maga a gyámintézet is meginogna alapjában. Quid tunc? Pedig hát milyen egyszerű a dolog: az egyensúlyt megőrizni s magunkat is megóvni az aggodalomtól, hogy bizonyos számú esztendők multán deficit állhatna be.