Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-25 / 17. szám

határozó lépést! Sem az egyetemes gyűlés sem a zsinat nem intézkedett. Ki intézkedjék hát? Az nem elég, ha mi jegyzőkönyvi határozatokban mondjuk csak, miszerint a horvát-szlavón ev. egyházak a magyarhoni ev. egyháznak kiegészítő részét képezik! Ez csak egy elv, melynek mikénti valósításától függ minden. Előttem bizonyosnak látszik, hogy akár a status-quo alapján, akár a zágrábi határozat alapján, a 25, illetve 30 ezernyi lelket számláló horvát prot. egyházak külön szervezkedését megakadályozni nem lehet; nem is tanácsos. A természetnek megvan a maga törvénye; nem kell titkos célzatokkal keresni ott, hol a tények világosak. A nagykorúvá lett gyermek önállóság után törekszik. Ez esetben a különleges viszonyok s az ellentétes törvények is elkerülhetlenné teszik, hogy azok az egyházak a különben is túlságos nagy és nehezen kormányozható bács-szerémi esperességtol különválva önálló esperességekké, esetleg — idővel talán — püspökséggé szervezkedjenek. így nem maradhatnak. Itt minden tiltó, akadályozó és erőszakos intézkedés haszontalan. Eltekintve attól, hogy a »coge intrare« sohasem volt evang. protestáns elv, nem szabad szem elől téveszteni, hogy itt csak valláserkölcsi alapon mozoghatunk. Ez pedig feltételezi a lelkek összhangját és kizár minden erőszakosságot. A lelkek összhangja érdekében áll nemcsak a prot. egyháznak, hanem a magyar hazának is, mely nem lehet erős, nem lehet boldog, míg fiai meghasonlásban élnek egymással. Elég volt már a gyűlölködés átkából, mely egyházunkat már-már a végromlás szélére juttatta és az egész ország békéjét fenyegeti. Avagy még nem elég komoly intő például szolgál az, hogy országszerte már a köznép lelkülete is megvan mérgezve, hogy mindenfelé nemzetiségi, felekezeti és osztálybeli dissolutió jelei mutatkoznak? Nem elszomorító jelenség-e az, hogy leginkább a protestáns egyházaknál, melyek pedig egyedül híveik összetartására, szeretetére és áldozatkészségére vannak utalva, pusztít a gyűlölség tüze, még a tisztán magyar gyülekezetekben is? A vegyesajkú ev. egyház egyeteme már-már a dissolutió útjára sodortatott. A felvidéki tót egyházmegyék már elérkezettnek hiszik az időt, a midőn inkább kell engedelmeskedni Istennek, semmint az embereknek. Az erdélyi szászok idegenebbek saját magyarhoni hitfeleiktől, mint bármely más idegen felekezettől. A fentebb előadott fejlemények folytán nagyon valószínű, hogy a Horvát-Szlavónország területén lakó testvéreink is el fognak szakadni, ha be nem látjuk az eddig követett útnak veszélyes, sőt végzetes voltát. Bizony átok fogta meg a magyart, hogy az soha össze nem tart! Ideje volna tudomásul venni legalább egyházi téren, hogy van egy régi könyv a világon, melyre néha úgy szoktunk hivatkozni, mint a prot. egyház fundamentumára; de melynek tartalmáról, különösen a testvéri szeretet hatalmát hirdető részéről — úgylátszik — teljesen megfeledkeztünk. Gúnyos mosolyt von magára, a ki elég naiv hivatkozni ilyen kopott dolgokra. Pedig mégis bizonyos, hogy nem a harag, nem a szenvedély, nem a fenyegetés, nem a tiprás fogja közös szent munkára egyesíteni a testvéreket, hanem egyedül azon testvéri szeretet, melyről abban a kopott régi könyvben megvagvon írva, hogy hegyeket képes kimozdítani helyeikről. Ha valaha, most volna ám száz okunk követni Pál apostolnak azon intését, melyet az Efezusi egyházhoz intézett (4. 2) mondván: »igyekezzetek megtartani a léleknek egységét a békességnek köteléke által!* Egyesíteni az erőket, erősíteni a közös érdekeket, gyarapítani a testvériség nemes érzelmére alapított egyháznak vallás-erkölcsi hatalmát: ez volna az igazi hazafiság feladata. A ki egyenetlenséget és szakadást idéz elő, az nemcsak a protestáns egyháznak, hanem a magyar hazának is ellensége. Azért: videant Consules! A jelen tanulmány tárgyát képező horvát-szlavón prot. kérdés csak ezen elvek alapján oldható meg helyesen. Nézzük még egyszer: mi a kérdés veleje? Ha nem csalódom, a kérdés az, hogy a Ilorvát-Szlavónországok területén lakó, s többnyire Magyarországból kivándorolt prot. hívek és az általolc alapított anyaegyházak, fdiák és szórványok miképen kormányoztassanak, s minő jogi viszonyban álljanak a magyarhoni prot. egyetemes egyházzal? Más szóval: minő szervezet mellett valósíthatnák meg legtökéletesebben az evangeliom alapján reformált vallás eszményi céljait a tényleg fennálló horvát politikai alkotmány kebelében? Vájjon úgy, ha fentartják az anyaországi egyetemes prot. egyházzal való szerves összetartozandóságukat ? avagy úgy, ha attól elszakadva külön egyházmegyéket vagy — esetleg — külön püspökséget alkotnak? A fentebb vázolt történelmi fejleményekből láttuk, hogy ez a kérdés harminc év óta foglalkoztatja az egyház tekintélyeit, a nélkül hogy azt közmegnyugvásra megoldották volna. Láttuk, hogy a Horvát-Szlavónországban lakó protestánsokra vonatkozó 1791-iki törvénycikket félremagyarázták, hogy a minden törvényes védelem hiányát érző és különben is katonai rendeletek nyomása alatt tengődő egyházak örömmel fogadták az 1859-iki szeptemberi császári pátenst, mely még akkor is érvényben maradt, midőn annak hatálya Magyarországon megszüntettetett; sőt hogy e pátens a horvát országgyűlés által készített vallásügyi törvényjavaslat szentesítésének mellőzésekor törvényerejűnek jelentetett ki; végre láttuk, hogy az 1868: XXX. t.-cikk 48-ik szakasza által a horvát területen lakó protestánsok egyházi és iskolai ügyei is a horvát tartományi kormány autonom hatáskörébe lőnek utalva, mi által a magyar kormány hatósága alatt álló egyházmegyéhez tartozó horvát egyházaknak hozzánk való viszonya kétségen kívül megnehezíttetett. Másfelől láttuk azt is, hogy a rendezetlen állapotnak minden nyomorúságait érző ev. egyházak, sokszor a horvát kormány által is ösztönöztetve, egy bizonyos tekintetben különálló horvát-tartományi ev. egyházmegyének alakítását sürgették; annyival is inkább, mivel a horvát kormány ettől tette függővé az állami segély nyújtását.