Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-18 / 16. szám

Engem ért legelső sorban a megtiszteltetés, hogy organizáljam a gyülekezetet, s foglaljam el a lelkipásztori hivatalt. Minthogy azonban a clevelandi lelkészi állomáson is tökéletes boldogságot élvezek, s minthogy némi tekintetben illetlenség, de meg az elért sikert s eredményt esetleg kockára tevő vállalkozás is volna ily korán elhagyni gyülekezetemet, az ajánlattétel ezen oldalára nem reflektálhattam. A newyorki presbyterián egyház azonkívül, hogy a prot. magyarság számára az országból lelkészt hozat — viselvén annak nyolc éven keresztül föntartási költségeit — kész akár a lancasteri, akár a tiffini prot. fakultásokon magyar ifjakat a konsistorium költségén a lelkészi pályára kiképezni s pályájok elvégzése után rögtön alkalmazni. íme az angol egyházak belmissziói munkálkodásának egy nemes gyümölcse, egy följegyzésre méltó eredménye! Vájjon mikor jutunk mi magyar protestánsok oda, hogy belmissziói tevékenységet fejthetünk ki idegenbe szakadt véreink s hitsorsosaink megtartása érdekében! Hát még oda, hogy külmissziói célokra is áldozhatnánk! * * * A methodista egyházakban jelenleg érdekes controversiák folynak és vannak napirenden. A legutóbb Baltimorban tartott egyházi gyűlésen komoly indítvány alakjában csakugyan fölszinre került az a kérdés, hogy nem helyesebb, nem bibliaszerűbb volna-e, ha a communio alkalmával kinek-kinek külön pohara volna? Az indítvány persze heves ellenzésre talált, mivel ebben sokan a keresztyéni atyafiúi szeretet közösségének elvét és szellemét látták megsértve. Dr. Harcourt lelkész előadja, hogy ő már e modern szokást meghonosította gyülekezetében, s annak áldásos hatását a communio tömegesebb fölkeresésében gyülekezete részéről örömmel tapasztalta. Egyben fölhívja a jelenlevő püspököt, hogy a mennyiben e szokás behozatalát a biblia szellemével, s a methodista egyházak körében érvényben levő alkotmány-szabályzat alapelveivel ellentétben állónak véli, hozakodjék elő érveivel. A püspök azzal replikáit a fölhívásra, hogy szerinte Jézus csak egy pohárról, t. i. a kezében levő pohárról mondhatta azt, hogy: e pohár amaz új-testamentom . . . ezt cselekedjétek stb., s seholsem mondta, hogy: vegyétek föl a poharakat! Ennek ellenében Harcourt megjegyzi, hogy Jézus több helyen szól így: osszátok ki a poharat egymás közt. Egy poharat pedig többfelé osztani nem lehet! Majd fölhívja a püspököt, hogy a methodista egyház alkotmány-szabályzatából cáfolja meg őt. A püspök vonakodik hittani vitába bocsátkozni, mire őt dr. Harcourt illetlen szavakkal illeti. Ezért az elnök által rendreutasíttatik. Döntő szavazásra kerülvén a dolog, Harcourt újítása és indítványa 90 szavazatta] 70 ellenében elvettetett. A modernisták azonban aligha fogják magukat hagyni, mivel további okadatolás alapjául támaszkodnak orvosi véleményekre is, így hát remélhető, hogy az ügy újra napirendre kerül a legközelebbi egyetemes methodista konferencián. így írja ezt a Kirchenzeitung. Cleveland. 0. Harsányi Sándor, ev. ref. misszonárius lelkész. KÜLFÖLD. Az angol protestantismus köréből. Mi magyarok s átalán véve a Continens népei hozzá vagyunk szokva, hogy állam férfi aink az egyházat inkább csak politikai és kulturális institúciónak tekintik, s a vallásról többnyire azt tartják, jó az — másnak. Nevezetesen, jó a népnek. Mert ha vallásos a nép, könnyebben lehet kormányozni. Legalább nem igen adják jelét annak, hogy az emberi lélek magasabb érdekei iránt érdeklődnének. A miénknél szerencsésebb, az evangéliumtól áthatottabb angol társadalomban még a politikusokban is más lélek lakozik. íme, alig hogy kiadta az öreg Gladstone a zsoltárokat, egy másik angol államférfi, Balfour Arthur, a kincstár első lordja s parlamenti pártvezér adott ki egy művet »A hit fundamentumai« címmel, mely könyv szerzőjét nemcsak mint kitűnő, elvont gondolkodót, hanem mint elsőrangú theologust mutatja be. Balfour a naturalismus ellenében a keresztyén theistikus nézletnek kel védelmére. Mely a világegyetemet amannál mind a tudományos, mind a bölcsészeti, s mind az ethikai alapon sokkal kielégítőbben tudja kimagyarázni. A naturalismus, az ember lételét »esetlegesnek, s történetét egy közönséges bolygó életében rövid és múlékony episodnak* tanítja. Az észről pedig azt hirdeti, hogy az a működő irrationaiis erőknek csak késői produktuma. Az ilyen elvek természetesen nem hatnak emelőleg. Sőt ha elhatalmasodnak »kiirtanak belőlünk minden nemesebb érzelmet, s az élet elveszti minden becsét*. S ha mégis akad a naturalisták között olyan, a ki magasabb erkölcsi és aesthetikai érzelmeket ápolgat: az olyat Balfour parazitának állítja. Mi is a parazita ? A biologusok meghatározása szerint, az olyan élő lények, »melyek a náluk sokkal magasabb szervezetű állatok testén élnek és csak is ott élhetnek«. Emez emberek »szellemi élete is élősdiszerű, nem a saját, hanem az őket környező társaság meggyőződésére támaszkodnak; mely meggyőződés képződéséhez maguk semmivel sem járulnak. És midőn az a meggyőződés összeomlik, nem marad semmi, a mi őket táplálná«. A III. fejezetben a »hit némely okait* tárgyalja. A tekintély és az ész szerepét vizsgálván a hit dolgaiban, kimutatja, hogy a tekintélynek szertelenül nagy befolyása van a gyakorlati élet vezetésére. Szerinte az emberek sokszor nagy gonddal dolgozzák ki a magaviseletök szabályait és mégis tényleg nem az ész, hanem a tekintély vezérli őket. E tárgyban azonban Balfour két pontot nem méltat kellően. Először is, hogy a tekintély az észen gyökerezik. Másodszor, az ész nem szegülhet önkényesen és szeszélyesen ellene a tekintélynek. Az elme csak saját törvényei szerint működhetik, a mely törvényeket bizonyára amaz örökkévaló Ész hozta, a kinek lételét Balfour oly ékesszólóan bizonyítja. A negyedik és befejező részben jut legközelebb a keresztyén tanhoz. Ez a legérdekesebb része művének. Ebben először is az ellen a feltevés ellen küzd, hogy a tudományos módszer szolgáltatná egyedül az igazság bizonyítékait s lenne egyedüli eszköze a felfedezésnek. Majd nagy élénkséggel illusztrálja azt a bölcseleti közhelyet, hogy az érzékek bizonysága illusorius. Hogy a külső világból valósággal semmit sem ismerünk. Az csak ismeretlen oka a mi érzékelésünknek. Ebből a vallásra nézve azt hozza ki. hogy mivel minket érzékelésünk alapján benső mivoltunk kényszerít a külső világ létezésében való hitre, ugyanilyen logikai következtetéssel vitathatjuk egy