Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-28 / 13. szám

van belőlök, s előkelő egyházi hivatalt töltenek be tagjai. Ketten az »Oberkirchenrath« tagjai, egy pedig szuperintendens. A többiek visszaköltöztek hazájokba. Vájjon nem kell-e egykor visszakérni a cseh testvérektől a nekik küldött ajándékot? Ok legalább szeretnek vele dicsekedni s csipkelődni, hogy maholnap rájuk szorulunk. Bécs. Gergely Antal, ref. s.-lelkész. TÁRCA. Augustinus befolyása a tanfejlődésre. 9. Augustinismus a karolingek korában. Anselmus tanának viszonya Augustinuséhoz. Antinominalista. és antihierarchikus augustinismus : Bradwardina, Wiclif, Husz. Ez a reformokra törekvő augustinismus két ízben lépett föl: a karolingek korában és a XIV. és XV. század antinominalista és antihierarchikus pártjaiban, közben Anselmus tanreformja szintén Augustinushoz fűződött. Azon angol, lombard és frank tudósok, a kik a IX. század első felében Nagy Károly udvarában tartózkodtak, megfordultak vagy avval szellemi összeköttetésben éltek, szinte kivétel nélkül Augustinus tanítványai. Eladdig a szellemi élet és így a theologia is tespedt, most föltámadtak a régiek, főleg Augustinus és Gergely. Ez a tudományos irány erősbödött kegyes Lajos és kopasz Károly alatt. Beda (f 735) és kortársa canterburgi Tódor az angolszász zárdai iskolákban már meghonosította volt Augustinust. Tanítványa Alcuin (f 804), az aacheni schola Palatina és számos székesegyházi iskola alapítója, Augustinust úgy ismerte mint kevés előde, tanítványait ő figyelmeztette a nagy afrikai egyházi atyának biblikus és spirituális szellemére. Claudius torinoi püspöknek (f 840) azt vetették szemére, hogy »Augustinust elfogadja, ezenkívül a többieket majdnem mind elveti*. Ő és Agobard lyoni érsek (f 841) szakadatlanul küzdöttek a babona és csodahit, az érzékiségbe merült vallásosság ellen. Igaz, ez a felújított augustinismus vetette el az adoptianismust, ez buktatta meg Gottschalkot és juttatta elismerésre Badbertus úrvacsorai tanát: de Alcuin csak Elipandussal szemben követte a görög hagyományt; tanítványai, mikor Gottschalk tanában az augustinismust felismerték, e mellett foglaltak állást, csakhogy a tényleg uralkodó sakramentalis egyházat ők sem vethették el; végül az úrvacsorai vitában szereplők közül nemcsak a változás megtámadói, Babanus Maurus és Batramnus, hanem maga Badbertus is a szentség általános fogalmát egészen Augustinus szerint határozzák meg. Az empirikus egyháznak a semipelagianismus javára Gergely szellemében tett engedmények bénították meg a spirituális reformot. De az augustinusi filiequet keresztül vitte a frank egyház és elvette a képtiszteletet. A frankfurti zsinat (794), egyedül Istent tartván imádásra méltónak és a tisztelet és imádás között tett különbségben veszélyt sejtvén, nem ismerte el a képtisztelet javára döntött hét egyetemes zsinatot (787) és az ily szellemben Alcuin által már előbb szerkesztett libri Carolini elveihez kegyes Lajos is ragaszkodott. Róma csöndes befolyása azonban ezt a felfogást is, melyben némi spirituális augustinismus nyilvánult, lassankint elfojtotta. A saeculum obscurum után a 11. században Augustinust a scholastika értékesíti, de csak a szentségi egyház érdekében. Új tan, a mely Augustinusból indul ki és egy nagy lépéssel továbbmenve, az Ö eredeti intentióját több pontban keresztülviszi, Anselmus canterburgi érsek (f 1109) megváltási, illetőleg elégtételi tana (Gur Deus homo ?), mely itt csakis Augustinushoz való viszonyában jöhet tekintetbe. Kétségkívül az afrikai püspök iratai élesítették az angol érsek érzékét a bűn iránt; a bűnösség azon hatalmas érzete, melyen Anselmus elmélete alapul, nemcsak korának közérzületéből folyt. Augustinus nem kapcsolta össze a kegyelmet és Krisztus történeti munkáját. Amannak föltétlen szükségességét hangsúlyozta és a tapasztalat ékesszóló nyelvén magasztalta a történeti Krisztusnak jelentőségét. Anselmus a kegyelmet Krisztushoz kötvén, biztosította dogmatikai összefüggéssel a történeti személy fontosságát, feltétlen szükségességét. Mellőzte ugyan Augustinus azon nézetét, hogy a megváltás csak az ördögnek hatalma alól való felszabadítás, puszta váltságdíj volt és a megváltást a mi reatus voltunk alól való felszabadításra értette, közeljárván az evangéliomi bűnbocsánat, fogalmához. Hanem ép ez volt a reform, hogy Anselm kimondotta azt, a mi implicite meg volt Augustinusnak nem theologiájában, de vallásosságában. A Vallomásokban végig oly bűnérzet nyilatkozik, a mely a bűnt, nem mint theologiája mondotta, puszta hiánynak érzi, hanem tartozásnak is. Ezt tette Anselmus elmélete alapjává és ennyiben a reformatio bűnfogalmának előkészítője. A bűn Isten ellen való bűn — ezt Augustinus is mondotta, de nem vonta le a következményeket; Anselmus megtette ezt is, de mivel ő sem az egyes embert vette figyelembe, hanem inkább az emberiséget mint egészet, tehát nem az egyes hívőnek üdvbizonyosságát, hanem csak a bűntől való megváltás és üdvözülés lehetőségét mutatta ki: azért a reformátió kiegészítésére szorult. Anselmus elmélete csak hoszszabb idő múlva juthatott a scholastikába a hagyományos nézet helyébe, melyet Augustinus tekintélye födött. Midőn a nominalismus egyrészt aláásta volt a realista hittan minden tételét, másrészt pelagianus dogmatikáját pusztán az egyház tekintélyére alapította, midőn a curialismus hasonló szellemben a dogmát a politikának alárendelte : akkor az uralkodó irány ellenei nem elégedtek meg többé Tamás agustinusával, melyet a domonkosok állítottak szembe a nominalismussal, hanem felköltötték magát a nagy afrikait. Ez a sajátos augustinusi reactio számos árnyalataiban hol antinominalista, hol antihierarchikus. Az előbbi idő szerint az első, megindítója az angol Bradwardina Tamás (f 1349), a ki pelagianus kora szemei elé tárta az igazi Augustinust (De causa Dei contra Pelagium), Istennek egyedül üdvözítő kegyelmét s ezért a praedestinatiót mesterénél mélyebben fejtegette és még egyszer megkisérlette kimutatni a theologiai és philosophiai igazságok megegyezését. Tanítványa Wiclif (f 1384) a reactio mind a két tendentiáját követi: mint realista a hittani tételek hitelét állítja helyre, de számos tanban aquinoi Tamáson át közvetlenül Augustinushoz tér vissza, másrészt az egyházi hierarchiát támadja meg. A praedestinatiót — kezdetben legalább — tanítja, a bűn szerinte is csak a jónak hiánya, legalább a »méltósági érdemek* ellen harcol, elveti az érdemek kincsét, az irás egyedüli tekintélyét állítja, megtámadja a transsubstantiatiót: Krisztus csak szentségileg, testének ereje szerint, spiritualiter van jelen. Husz, ki reformjai tekintetében teljesen Wicliftől függ, csak annyiban tér el tőle, hogy nem érvényesíti oly merészen és oly terjedelemben tanítója eszméit, melyek nem egy pontban Augustinuson is túlmennek: a papszentelés nem ád föltétlenül character indelebilist, az egyházi ténykedések hatása nem tisztán objectiv. Mindazon reformpártok, melyek a wiclifiták állításait ismételték és meg-