Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-14 / 11. szám

ben is tanítandó. Nem áll tehát az, hogy a magyar nyelv egészen ki volna zárva a horvát iskolákból. A törvény ezt nem zárja ki; csak azt követeli, hogy ha már valamely községben a horvát nyelv elég előmenetelt tett, a horvát nyelv legyen az előadás nyelve és az anyanyelv pedig rendes tantárgy. Az előadandó tantárgyakat és a használandó tankönyveket a kormány határozza meg; de a hitfelekezeteknek megengedi, hogy saját hatóságuk előterjesztése folytán használhassák tankönyveiket, természetesen a kormány ellenőrzése alatt. A tantárgyak körülbelül azok, melyek minálunk; az elérendő fokot a kormány határozza meg; s e tekintetben a magánjellegű iskolák sem tehetnek kivételt. A magánjellegű iskoláktól megkövetelik, hogy azok az egészség követelményeinek megfelelő módon legyenek építve és berendezve. Magánjellegű iskolák látogatói és alapítói tartoznak bejelenteni azon hitfelekezetet, melynek érdekében az intézetet felállítani óhajtják, s engedély nélkül nem szabad nekik más felekezetű tanulót befogadni. A tantervben és a tanító személyében történő minden változás a megyei tanfelügyelő útján az országos kormányhoz terjesztendő fel. A magánjellegű népiskolák a kormány által nyilvánosokká tehetők, ha legalább három év lefolyása alatt kitűnő sikerrel elérték azon tanítási célt, mely törvényileg előszabatott. Sok félreértésre és zaklatásra adott alkalmat a törvénynek azon intézkedése, mely szerint a szülék, kik magánjellegű iskolába járatják gyermekeiket, ez által nincsenek feloldva azon áldozattól, melylyel a nyilvános iskolához tartoznak járulni. A protestáns iskolák privát jellegűek lévén, a szülők ezen iskolák fentartásán kívül kénytelenek a községi és állami iskolák fentartásának terhét is viselni, sőt fogyasztási adójukat is erre fordítja a kormány. Ez a körülmény sok helyen arra kényszerítette a protestáns gyülekezeteket, hogy iskoláikat átadjak a kormánynak, szegénységük miatt, csupa költségkimélésből. A tanítók alkalmazásánál is előfordulnak némi nehézségek, ámbár a törvény az osztrák-magyar monarchia bármely nyilvános tanítóképezdéjének bizonyítványát elfogadja. A kormánynak joga van minden idegen képesítésű tanítótól megkövetelni a horvát nyelv bírását; sőt azt is, hogy az illető község nyelvét is bírja, melyben alkalmaztatni kiván. E tekintetben nehéz helyzetük van az ev. ref. magyar tanítóknak, a kik a magyar nyelven kívül semmiféle más nyelvet nem ismernek, s magyarhoni hitfeleik mégis sokszor horvátosítással vádolták őket. Az ágostai ev. tanítók e tekintetben szerencsésebbek, jólehet a szlavizálási vádaktól ők sem mentek. Helyzetük körülbelül az, a mi Magyarországon azon tót tanítóké, a kik nem tudnak tökéletesen magyarul. A tanfelügyelő kedélyhangulata szerint vagy megmosolyogja, vagy megzaklatja őket. E szerint kell megítélnünk azon panaszokat, melyek gyakran emeltetnek a horvát tanfelügyelők és orsz. kormány ellen. Az alsó-baranyabácsi ev. ref. egyházmegye egészen helyesen fogta fel a helyzetet, midőn némely horvátországi tanítóinak azon panaszára, hogy őket a horvát nyelv tanítására szorítják, ezt határozta: »A horvát nyelv tanítása iránt ottani országos törvény intézkedvén, az egyházmegye a törvénynyel ellentétes határozat-hozatalra magát jogosítva nem érzi és utasítja az illető tanítókat, hogy az országos törvényhez alkalmazkodjanak és a horvát nyelvet a szükséghez képest elsajátítani igyekezzenek*. Ezt követeljük mi is a magyar nyelvet illetőleg azoktól, a kik Magyarországon viselik a tanítói hivatalt. Az ev. ref. testvéreknél különben azon dicséretes eljárás dívik, hogy a horvát-szlavon tartomány területén levő gyülekezeteiknek baját nem igen szellőztetik kerületi közgyűléseiken; hanem közigazgatási úton intézkednek az illető esperesek és azoknak püspökei. Ott nem keresnek nemzetiségi velleitásokat, hanem kizárólag híveiknek lelki üdvéről gondoskodnak. Szász Károly dunamelléki ev. ref. püspök, mikor tudomására jött, hogy Szlavóniában a ref. iskolák veszélyben forognak, személyesen leutazott a helyszínére és a tapasztaltakhoz képest azonnal intézkedett. Nem várta be a hazafias gyűlési szónoklatokat, hanem egy külön emlékirattal egyenesen a horvát bánhoz fordult abbeli panaszával, hogy a szlavóniai ev. ref. iskolák az egyház testétől elszakíttatván, községiekké változtattak: még pedig az illető lelkeszek és presbyteriumok meglepetésével és a magyarhoni egyházi főhatóság kikerülésével. Hasonló emlékiratot intézett Szász Károly, minden gyűlésezés nélkül, a magyar miniszterelnökhöz is, kérve őt, hogy a fenforgó nehézségek elhárításában segítségére legyen. Tevékeny hitbuzgalmánál fogva 1885. év őszén, mikor ő felsége Pozsegában járt, Szász — mint a horvátszlavón ref. egyházak püspöke — ezen egyházaknak hódolatát is bemutatta; ez által is fényes tanúbizonyságát adván annak, hogy híveinek valódi lelki atyja. Fáradozásának volt is annyi eredménye, hogy a tárgyalások a két kormány között megindíttattak és a horvát törvényhatósági tisztviselők tényleg előzékenyebbekké lettek az ev. ref. hívek iránt. Az a kérdés, hogy a horvát-szlavón ev. ref. hívek minő viszonyban legyenek a magyarhoni ref. egyházhoz ? vagy hogy miképen kormányoztassanak ? tudomásom szerint soha gyűlés vagy tanácskozás tárgya nem volt. A dolog természete és a hitrokoni szeretet biztos kalauzul szolgált úgy az illető lelkészeknek, mint a főhatóságaiknak is. Nem így fejlődtek a dolgok az ágostai evangélikusoknál. Ott minden izgalomra alkalmas kérdés a kerületi és egyetemes gyűlés elé vitetik, a hol a kérdés veleje vagy a szónoklatok tömkelegében, vagy az elodázás posványában vész el. Ezen eljárás mellett odáig haladtunk, hogy voltaképen senkisem felelős a mulasztásokért, mert a felelősségre nem vonható gyűlések intézkednek, sokszor — fájdalom — épen nem egyházi érdekek szerint. Innét érthető azon sajnos tény, hogy harminc év óta a horvátszlavón ev. egyházak ügye egy lépéssel sem vitetett előre;