Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-28 / 9. szám

Tény, hogy Horvátország az Árpádházi királyok óta Szent István koronája alá tartozik, s hogy ennélfogva törvényhozása is közös volt és bizonyos tekintetben ma is közös a szorosabb értelemben vett Magyarországéval. A vallási reformatió oda is korán behatolt, ámbár üldözések miatt sohasem bírt megerősödni. Köztudomású és a szabadelvű haladás szellemének terjedését épen nem igazoló tény az, hogy Horvátországban az evang. ref. vallás szabadsága még mai napig sincs a törvény által biztosítva! Pedig a történet lapjaiból olvassuk, hogy azon a vidéken, hol a mai Horvát-. Sziavon- és Dalmátországok feküsznek, már a XVI. században éiénk szellemi élet és irodalmi munkásság folyt, melyet csak az ügynevezett ellenreformatió szelleme fojtott el. Fenmaradt emlékezete a Gapo d'Istriából származott ifjabb Vergerius Péter Pálnak, a volt modrusi püspöknek, a ki jelenvolt a wormsi birodalmi gyűlésen és a ki eleinte heves ellensége volt a protestantizmusnak; de mikor a küzdelem hevében érintkezésbe jött az evangéliom védőivel, meggyőződött azok ügyének igazságáról — és Saulusból Paulussá vált. Fenmaradt emlékezete Mathias Flacius lllvricusnak, a ki személyes barátja volt Luthernek és Melanchtonnak és a ki a Magdeburgi Centuriák által nagy szolgálatokat tett a protestáns theologiai tudománynak. Fenmaradt emlékezete Dudith Andrásnak, a ki elébb mint dalmatiai, később pedig mint pécsi püspök szerepelt; s a ki a híres tridenti zsinaton a kehely használata és a coelibatus megszüntetése mellett szólalt fel, s végre nyiltan átlépett az ev. egyház kebelébe. Mindezek tollal és szóval szolgálták a reformatio ügyét a déli szláv tartományokban. És akadtak olyan férfiak is, a kik a politikai cselekvés terén tűntek fel igaz keresztyén lelkületükkel és szabadabb evangélikus felfogásukkal. Ilyen volt például Ungnád János, Alsó-Ausztria és Horvátország katonai parancsnoka, a ki valóságos lelkesedéssel viseltetett a reformáció iránt és azt állása veszélyeztetésével is előmozdította a déli tartományok népei között. Ilyenek voltak az evangélikus vallást követő bánok, kiknek védő szárnyai alatt horvát nyomdák keletkeztek és azokban evangélikus papok művei nyomattak a nép használatára. Ez utóbbiak lefordították a bibliát, a katechismusokat, a vallásos postillákat, az ágostai hitvallást és annak Apologiáját s ezer és ezer példányban elterjesztették Dalmáciában, Horvát-Szlavonországban, Szerbia, Bosznia és Bulgária szláv népei között. Így nőtt az evangélium mustármagjából szép facsemete, melynek csak védelemre volt szüksége, hogy az emberi türelmetlenség és az ebből eredő vadság el ne tiporja. Azonban e védelem nagyon gyengének bizonyult; sőt gyakran egészen hiányzott. A bécsi béke tárgyalásainál kitűnt, hogy a vallásügyi kérdésben a klérus mellett legtürelmetlenebbek voltak a horvát követek; Erdődv Tamás gróf, mint horvát bán protestált a vallási pont becikkelyezése ellen, s állítólag kivont karddal fordult a rendekhez, e szókra fakadva: »Ezen vassal, ha másként nem lehetne, irtandjuk ki közülünk e mételyt. Három folyamunk vagyon: Dráva, Száva és Kulpa s ezek egyikét adjuk nektek ivásra!* Ez a hőstett oly hatással volt a rendekre, hogy a nádorválasztásnál Erdődyt elejtették s óriási többséggel az evang. vallású gróf Thurzó Györgyöt választották meg. Mindazáltal az ellenreformáció erősen működött; a jezsuiták oly terrorizmust idéztek elő Horvátországban, hogy a nép nem mert moccanni sem. A katholicismus teljes diadalt aratott. Protestáns pap sem Zágrábban, sem a falvakban nem volt található. Az evangélikus vallási könyvek, katechizmusok, prédikációk és imakönyvek elkoboztattak és elégettettek. Azt lehet mondani, hogy a magyar szent korona területén sehol sem fejlődött ki nagyobb vallási fanatizmus, mint Horvátországban. így tartott ez századokon át. Az 1687-ik évi törvények 23-ik cikke »a szivek egyetértésének és az ország köznyugalmának megőrzése végett* azt mondja ki, hogy Dalmáciában, Horvátországban és Szlavóniában, ezen tartományok statutumai szerint csak katholikus vallásúak legyenek birtokképesek. A szatmári békekötés után teljes volt a katholicismusnak diadala. Nem csoda, hogy az 1715.. 1723 és 1741-iki országgyűlések megerősítették az 1687-ik évi 23-ik törvénycikket. Úgy látszott, hogy Horvátországban soha többé nem fog gyökeret verhetni a protestantizmus. Azonban a hosszas belháborúk és török pusztítások által feldúlt országnak szomorú képe; az elhagyott falvak és városok romjai; a lakatlan puszták, elmocsárosodott vidékek néptelensége azon szerencsés gondolatra bírták III. Károly királyt, hogy telepítsen ide lakosságot Németországból. Mária Terézia felfogta a telepítés kérdésének nagy fontosságát. Szüksége volt munkás kezekre, értelmes polgárokra s kedvező feltételeket szabott a bevándorlóknak, hogy régi hazájokat feledtesse velők. Országos költségen rendes közvetítők mentek ki a Bajna vidékére, Pfalzba, honnan aztán evang. vallású népet hoztak be Magyarországba, s onnét az úgynevezett katonai végvidékre is. Legelőször 1770-ben Bácsujfaluból ment ki nehánv tót és német ev. család. Ezek alapították meg az ó-pazuai ev. egyházat. Sorsuk nehéz, életük küzdelmes volt, míg a II. József-féle türelmi parancs nem segített rajtuk. Később 1790-ben mintegy szaz evang. család jött utánuk Németországból, oly szegényen, hogy egy ideig az úgynevezett hatarőrvidéki házakban közköltségen kellett őket eltartani. A szokatlan égalj és élelem miatt sokan elpusztultak; a megmaradottak pedig kénytelenek voltak küzdeni részint vallási, részint nemzetiségi gyűlölettel. A katonai hatóság nagyon meg volt akadva velők, mivel a fentebb idézett törvény értelmében birtokot nem adhatott nekik; a kath. nép pedig betolakodott idegeneknek tartotta őket. A bécsi udvari haditanács kiadta a