Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-28 / 9. szám

Tény, hogy Horvátország az Árpádházi királyok óta Szent István koronája alá tartozik, s hogy ennélfogva törvényhozása is közös volt és bizonyos tekintetben ma is közös a szorosabb értelemben vett Magyarországéval. A vallási reformatió oda is korán behatolt, ámbár üldö­zések miatt sohasem bírt megerősödni. Köztudomású és a szabadelvű haladás szellemének terjedését épen nem igazoló tény az, hogy Horvátország­ban az evang. ref. vallás szabadsága még mai napig sincs a törvény által biztosítva! Pedig a történet lapjaiból olvassuk, hogy azon a vidéken, hol a mai Horvát-. Sziavon- és Dalmátországok feküsznek, már a XVI. században éiénk szellemi élet és irodalmi munkásság folyt, melyet csak az ügynevezett ellenreformatió szelleme fojtott el. Fenmaradt emlékezete a Gapo d'Istriából származott ifjabb Vergerius Péter Pálnak, a volt modrusi püspöknek, a ki jelenvolt a wormsi birodalmi gyűlésen és a ki eleinte heves ellensége volt a protestantizmusnak; de mi­kor a küzdelem hevében érintkezésbe jött az evangéliom védőivel, meggyőződött azok ügyének igazságáról — és Saulusból Paulussá vált. Fenmaradt emlékezete Mathias Flacius lllvricusnak, a ki személyes barátja volt Luthernek és Melanchtonnak és a ki a Magdeburgi Centuriák által nagy szolgálatokat tett a protestáns theologiai tudománynak. Fenmaradt emlékezete Dudith Andrásnak, a ki elébb mint dalmatiai, később pedig mint pécsi püspök szere­pelt; s a ki a híres tridenti zsinaton a kehely használata és a coelibatus megszüntetése mellett szólalt fel, s végre nyiltan átlépett az ev. egyház kebelébe. Mindezek tollal és szóval szolgálták a reformatio ügyét a déli szláv tar­tományokban. És akadtak olyan férfiak is, a kik a politikai cse­lekvés terén tűntek fel igaz keresztyén lelkületükkel és szabadabb evangélikus felfogásukkal. Ilyen volt például Ungnád János, Alsó-Ausztria és Horvátország katonai parancsnoka, a ki valóságos lelkesedéssel viseltetett a reformáció iránt és azt állása veszélyeztetésével is elő­mozdította a déli tartományok népei között. Ilyenek voltak az evangélikus vallást követő bánok, kiknek védő szárnyai alatt horvát nyomdák keletkeztek és azokban evangélikus papok művei nyomattak a nép használatára. Ez utóbbiak lefordították a bibliát, a katechismusokat, a vallásos pos­tillákat, az ágostai hitvallást és annak Apologiáját s ezer és ezer példányban elterjesztették Dalmáciában, Horvát-Szlavonországban, Szerbia, Bosznia és Bulgária szláv népei között. Így nőtt az evangélium mustármagjából szép fa­csemete, melynek csak védelemre volt szüksége, hogy az emberi türelmetlenség és az ebből eredő vadság el ne tiporja. Azonban e védelem nagyon gyengének bizonyult; sőt gyakran egészen hiányzott. A bécsi béke tárgyalásainál kitűnt, hogy a vallásügyi kérdésben a klérus mellett legtürelmetlenebbek voltak a horvát követek; Erdődv Tamás gróf, mint horvát bán protestált a vallási pont becikkelyezése ellen, s állítólag kivont karddal fordult a rendekhez, e szókra fakadva: »Ezen vassal, ha másként nem lehetne, irtandjuk ki kö­zülünk e mételyt. Három folyamunk vagyon: Dráva, Száva és Kulpa s ezek egyikét adjuk nektek ivásra!* Ez a hőstett oly hatással volt a rendekre, hogy a nádorválasztásnál Erdődyt elejtették s óriási többséggel az evang. vallású gróf Thurzó Györgyöt választották meg. Mindazáltal az ellenreformáció erősen működött; a jezsuiták oly terrorizmust idéztek elő Horvátországban, hogy a nép nem mert moccanni sem. A katholicismus teljes diadalt aratott. Protestáns pap sem Zágrábban, sem a falvakban nem volt található. Az evangélikus vallási könyvek, katechizmusok, prédikációk és imakönyvek el­koboztattak és elégettettek. Azt lehet mondani, hogy a magyar szent korona területén sehol sem fejlődött ki na­gyobb vallási fanatizmus, mint Horvátországban. így tartott ez századokon át. Az 1687-ik évi törvények 23-ik cikke »a szivek egyetértésének és az ország köznyugalmának megőrzése végett* azt mondja ki, hogy Dalmáciában, Horvátország­ban és Szlavóniában, ezen tartományok statutumai szerint csak katholikus vallásúak legyenek birtokképesek. A szatmári békekötés után teljes volt a katholicis­musnak diadala. Nem csoda, hogy az 1715.. 1723 és 1741-iki országgyűlések megerősítették az 1687-ik évi 23-ik törvénycikket. Úgy látszott, hogy Horvátországban soha többé nem fog gyökeret verhetni a protestantizmus. Azonban a hosszas belháborúk és török pusztítások által feldúlt országnak szomorú képe; az elhagyott falvak és városok romjai; a lakatlan puszták, elmocsárosodott vidékek néptelensége azon szerencsés gondolatra bírták III. Károly királyt, hogy telepítsen ide lakosságot Német­országból. Mária Terézia felfogta a telepítés kérdésének nagy fontosságát. Szüksége volt munkás kezekre, értelmes polgárokra s kedvező feltételeket szabott a bevándorlóknak, hogy régi hazájokat feledtesse velők. Országos költségen rendes közvetítők mentek ki a Bajna vidékére, Pfalzba, honnan aztán evang. vallású népet hoztak be Magyarországba, s onnét az úgynevezett katonai végvidékre is. Legelőször 1770-ben Bácsujfaluból ment ki nehánv tót és német ev. család. Ezek alapították meg az ó-pazuai ev. egyházat. Sorsuk nehéz, életük küzdelmes volt, míg a II. József-féle türelmi parancs nem segített rajtuk. Ké­sőbb 1790-ben mintegy szaz evang. család jött utánuk Németországból, oly szegényen, hogy egy ideig az úgy­nevezett hatarőrvidéki házakban közköltségen kellett őket eltartani. A szokatlan égalj és élelem miatt sokan elpusz­tultak; a megmaradottak pedig kénytelenek voltak küz­deni részint vallási, részint nemzetiségi gyűlölettel. A katonai hatóság nagyon meg volt akadva velők, mivel a fentebb idézett törvény értelmében birtokot nem adhatott nekik; a kath. nép pedig betolakodott idegenek­nek tartotta őket. A bécsi udvari haditanács kiadta a

Next

/
Oldalképek
Tartalom