Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-21 / 8. szám

gyülekezet. A nagy templom oldala melletti egyik papi lakban volt lakása, hol — hírneve után ismerni vágyva — fölkerestem, Debrecen többi lelkészei, híres tanárai s egyéb notabilitásai között. Ha jól emlékszem, akkor már özvegy volt s háztartását fiatal mostoha leánya. Király Janka, most özvegy Sámi Lászlóné, (írói néven Amica) vezette. Négy — még mind kis fiu, a legidősebb 13 éves — volt a ház legnagyobb gondja. A fiatal téltestvér Janka úgy járt köztök, mint a Goethe Wertherjének Lottchene — anyai gonddal, gondoskodással, szeldelve nekik a vajas kenyeret s gondozva ruháikat. K. T. Mihály nem volt termetre tekintélyes, sem arcra szép; de betöltötte (a mint mondani szokás) a kathedrát, a társaságban pedig több mint megnyerő, szinte leigéző kedvességű volt. Apró szemeiben égő tüz lobogása, arcán jóság, ajkain most tréfás, szinte gunyoros, majd édes mosoly, beszédében szikrázó elmésség, lebilincselő szellemesség ragadta el s vitte foglyul a lelkeket. Házát sokan látogatták, Petőfi is, ha Debrecenben időzött, hova a Bem táborából gyakran jött, feleségét s ottszületett kis fiát látogatni, gyakran megfordult nála; a templom pedig, ha ő prédikált, mindig tele volt. Többször hallottam beszélni: prédikációi, a homiletika chablon-szabályai szerint, talán nem voltak remekek; de a lélek, mely bennök megnyilatkozott, mindig egészséges és igaz volt. A nélkül, hogy textusaitól s a bibliától eltért volna, szellemével, szivével s eszméivel tudta azt megtölteni s a tanulságos mellett érdekessé is tenni. Tűz lobogott bennök, s a kis ember, ha nekimelegedett, mennydörögni is tudott, szinfalszaggatás nélkül, de igazi hatással s elragadólag. Hallottam őt március 15-én beszélni a szabadságról — s ismét a függetlenségi nyilatkozat után — mikor Szoboszlai Pap István püspök imádkozott s K. T. M. prédikált a nagy templomban. Amannak egy bűnbánati imádságba — neki súlyos rabságba, majdnem életébe került ez a templomi szolgálat. Mikor a szabadságharc megbukott, Debrecent a muszkák elfoglalták s a fejvesztési pörök és vérítéletek napirenden voltak : a hadparancsnok s a mellette működő császári biztos, a hadi vértörvényszék előtt, kegyelemigérete mellett, azt követelte tőlök, vonják vissza nyilvánosan a templomban, a gyülekezetben, a mit ama végzetes napon imádkoztak és prédikáltak. Sz. P. I. (ki egyébiránt nagy elme s kiváló ékesszólású szónok volt) megtette s visszaimádkozta Istentől előbbi imádságát. K. T.Mihály nem; »nem hazudtam — mondá — az Isten előtt akkor sem; most sem akarok hazudni*. Úgynevezett »konok makacsságáért* halál-ítéletet kapott — melyet a »kegyelem« husz évi várfogságra változtatott. Olmützben és Josephstadtban láncban raboskodott. Egy ízben a császár meglátogatta az állambörtönöket s K. T. Mihályt is akarta látni. Szabály szerint az uralkodó elébe a rabokat is lánc nélkül kell vezetni; ő nem engedte kezéről s lábáról levétetni láncait, mondván: »királyt korona, rabot lánc illet*. (0 felsége még akkor koronázatlan volt). Ennyire nem hajtotta meg s nem törte meg lelkét a rabság! — Ő felsége ezt meghallotta — és elengedte s levétette láncait, 1856-ban pedig végkép megkegyelmezett. Szabadon bocsáttatott, de lelkészi hivatalt, sem Debrecenben, a hol vártak rá, sem másutt, nem volt megengedve viselnie. Épen akkor, Fördős Lajosnak Kecskemétre távoztával, a kúnszentmiklósi egyház választotta meg; de a tilalom miatt nem foglalhatta el sem ezt, sőt több más meghívást sem. A tiszántúli egyházkerület levéltárnokául alkalmazta s így legalább Debrecenbe visszamehetett és 1860-ban, a pátens visszavétele után, már választható volt; s Debrecen meg is választotta — de Ő a patensügyben oly dicsőséges magatartásáért tiszántúli püspökké választott Balogh Péter előtt visszalépett, hogy a régi hagyomány (a tiszántúli püspök debreceni első pap legyen) teljesedhessék s Ő Karcagot fogadta el, hol csakhamar hevesnagvkúnsági esperes lett, míg 1871-ben ismét Debrecenbe hivatott meg Balogh Péter helyére. Most a németutcai úgynevezett kis templom melletti papi lakot foglalta el, hol Balogh Péter s előtte Szoboszlai P. I. püspökök laktak. Rabságában angolul tanult s azután is folytonosan kultiválta az angol irodalmat, úgy költői, szépirodalmi, mint tudományos, történelmi, bölcsészeti s egyházirodalmi gazdagságában. Átalában széleskörű olvasottsága, ízlése s eszmeköre volt szellemi életének egyik fényes oldala. Társasága, férfiaknak és nőknek, öregeknek és fiataloknak egyaránt tanulságos, érdekes és kedves volt. Szerető szív, nemes kedély — s szeretve mindenkitől. Még egyszer hallottam templomban beszélni — Kúnszentmiklóson; s ennek egy kis története van ; nem érdektelen. 1856-ban, mint említettem, őt választották meg Fördős helyére. El nem foglalhatván helyét s utána SZÍVÓS Mihály szoboszlói lelkész sem fogadván el megválasztatását — engem választottak meg. Én 1863-ban Szabadszállásra távozván: helyettem Könyves Tóth Kálmán választatott. Nekem, mint elődjének, kellett őt beigtatnom s beigtatására édes apja is eljött. Ekkor felkértük, hogy a beigtatás és székfoglalás után ő is beszéljen — hiszen egy beszéddel még adós is a kúnszentmiklósi gyülekezetnek. Megtette s szívből fakadó, rögtönzött beszédei egyik legremekebbikét mondotta el. Minden szív repesett s minden szem könnybe lábadt hallatára. Igv egyszerre három kúnszentmiklósi pap szolgált. De élt még a negyedik is — Fördős. Kevés idő múlva mind a négyen összejöttünk Pesten s egy kellemes estét töltöttünk. Debrecenben (mint előbb Karcagon is) gyakran meglátogattam lassan vénülő, de örökké ifjú barátomat; Kálmán fia esküvőjén, kinek násznagya voltam ; a debreceni konventkor, a Csokonai-szobor ünnepén s még néhányszor, utoljára a Révész Bálint temetésekor. Az ő vendége voltam mindig, mert soha sem engedett máshoz szállani. »Én vagyok itt neked — mondá — legrégibb barátod s én szeretlek leginkább.* S igaza volt. Fia Kálmán egyszer azt írta nekem: »édes apám öleltet, ő téged igazán admirál«. Erre én azt feleltem: »mondd meg édes apádnak, hogy én csak hajóslegény vagyok, a hol ö admirál*. Tetszett neki ez a szójáték; nem hogy hiúságának hízelegne. csak mert elmésnek találta.