Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-20 / 51. szám

hiányoznak soha a hitvallók és vértanúk soraiból ; a Krisztus iránti hit s hű szeretet felmagasztosítja, megedzi a különben gyenge női keblet, ha börtönt, vereséget kellett szenvedni, ha a cirkuszi vadállatok dühével kellett szembeszállni: a nők mindenkor tanúságot tettek a felől, hogy Őket nem szakíthatja el senki és semmi a Krisztus szeretetétől. Ha pedig néhány századot átugrunk, és a mai nyugoteurópai népek között virágzó keresztyén műveltség első gyökérszálait keressük, majd mindenütt női kezekre akadunk. A frankok első keresztyén királyát, Klodvigot neje vezérli el Krisztushoz, az ángol szászok megtérése, az oroszok kikeresztelkedése egy-egy hercegnőnek köszönhető. Nemzetünk megtérítése körül sok érdemük van a fejedelmeknek: Gejzának és Istvánnak, de még több ezek nejeinek: Saroltának és Gizellának. Ha megint egy félezreddel errébb a reformátió korához jövünk; a mikor egyeseket és népeket már nem külsőleg kell a keresztvízhez édesgetnünk, de Krisztus valódi evangéliumát kell a szívekbe becsepegtetni, ott találjuk ismét a nőket az evangélium munkásai között, nem ugyan a templomi vagy tanári szószékeken, a nyilvánosan szereplők között; hanem ott állnak a bölcső mellett, hogy midőn a gyermeki lélek először eszmélni kezd, azt mindjárt a Krisztushoz vezessék, hogy midőn a gyermek gagyogni kezd, megtanultassák vele az Üdvezítő-szerzette úrimát; ott állnak férjeik mellett, hogy az egyházért, vallásért folytatott szent küzdelmekben netán csüggedező férfi keblekbe erőt, kitartást öntsenek; ott állanak az éhezőnek gunyhója és a szenvedőnek kórágya előtt, hogy az egyiknek kenyeret, a másiknak balzsamot nyújtsanak, hogy felvegyék az Úr szegényeinek ügyét. De hát ki tudná azokat elbeszélni, a miket a nők a valódi keresztyénség terjesztése s meggyökereztetése érdekében cselekedtek? Ki jegyezte, írta fel az ő érdemeiket ? ki tud azokról ? A nők szereplésének tere nem a nyilvános terek, forumok, nem a hangot messzire röpítő szószékek, mint a férfiaké, ők nem csillogó és gyilkoló hadseregeket vezérelnek, nem ágyúk dörgése, kardok csattogása között teljesítik legnemesebb tisztöket, mint a férfiak, hanem a nagy világtól félrevonultan, egyik a paloták félreeső termeiben, másik az egyszerű gunyhók falai között, csendesen, szerényen, gyakran ima és könv között; fegyverük: a szelídség, jóság, vigasztalás, önmegtagadás. Ki írja fel az ily harcokat? Emberek ritkán, csak Isten. A villámlás, mennydörgés mindenki figyelmét felkölti, a pusztító viharokra évek multával is visszaemlékeznek az emberek: de a csendesen hulló eső, a nesztelenül alászálló harmat áldásos hatását ki kiséri figyelemmel? Igy a férfiaknak, sokszor romboló munkáját is vetekedve sietnek az utódok megörökíteni; a nők csendes küzdelmeit, áldásos munkásságát ki sem jegyzi fel. Jegyezzünk fel mi magunknak ez alkalommal a magyar protestáns egyház egyik legdicsőbb alakjának, Lorántffy Zsuzsannának az életrajzából egy-két érdekes vonást. Azok a református templomok, tornyok, harangok, azok a kisebbnagyobb iskolák, melyeket Lorántffy Zs. építtetett, alapított vagy legalább segélyezett; azok a nagy számú köszönő levelek, melyekben az ő általa taníttatott szegény ifjak hálájukat tolmácsolják fejedelmi jótevőjük iránt, azok a könyvek, melyek az általa fentartott nyomdáknak avagy az ő bőkezűleg nyújtott anyagi segélyének köszönik létrejövetelüket, gazdag forrásokúi szolgálnak az ő életrajzához: de még inkább azon százakra menő levelek, melyeket férje, gyermekei, menyei ő hozzá s viszont a melyeket ő ezekhez intézett, feltárván ezekben mindegyik, mint egészen családi iratokban egész gondolat- s érzelemvilágát. Tiszta tükörlapok gyanánt tekinthetők e levelek, melyekből az illetőknek, de különösen Lorántffy Zsuzsannának lelki és erkölcsi arcképe teljes tisztaságban verődik viszsza. Igaz, hogy ezen levelek két századon keresztül ismeretlenül, lomtárban hevertek, de a közelebbi években napfényre kerülvén, tisztán feltüntetik előttünk azt, kinek halhatatlan érdemei keresztül csillámlottak ugyan harmadfél század homályán, de a kit azért mégis kevéssé ismerénk. Lorántffy Zs. az 1600-ik év körül született, atyja Lorántffy Mihály volt, ki ura volt a sárospataki várnak és uradalomnak, mely a Perényiekről a Dobókra, ezekről ő reá szállott, ura volt ezen kívül más két nagy uradalomnak. A felserdült, de árván álló hajadon 16t6. ápril 18-án Rákóczy György nejévé lett, kit mindjárt tanulmányai végezte után a magyar király kinevezett előbb étekfogójává, majd Ónod vára kapitányává, 22 éves korában pedig (1615—1616) Rorsodmegye főispánjává. Az ifjú pár, a házasság megkötése után kevéssel Patakra tette át lakását, s itt laktak 1630. október l-ig, a midőn Rákóczy megválasztatván Erdély fejedelmévé, átköltöztek a Királyhágón túli részekbe. A különben is dúsgazdag Lorántffy Zsuzsánnának most már mint fejedelemnének még tágasabb tere, még több alkalma nyilt a legnemesebb női erények kifejtésére s gyakorlására. Életének kültörténetéhez jegyezzük meg még a következőket: Négy fia közül kettő kis korában elhalt; életben maradt idősebb fia György, ki a kath. vallásban felnevelt, s özvegygyé léte után ismét ezen vallásra visszatért Báthory Zsófiát vette nőül, atyja halála (1648. október 11.) után II. Rákóczy György név alatt Erdély fejedelmi székébe ült; másik fia Zsigmond volt, a szülők nemes jellemének öröklője, azok öröme és büszkesége, de a ki ifjú nejével, a pfalci hercegnő Henriettával 1652. elhunyt. Maga Lorántffy Zs. idősebb fiának. Györgynek halála előtt hét héttel, 1660. ápril 18-án, menyegzőjük 44-ik évfordulóján végezte be örömökben és szenvedésekben gazdag életét, Istenbe vetett hittel. Célom azonban ezúttal nem ezen külső történeti adatok elősorolása, hanem a magasztos lélek rajzolása. Annyit az újabb idők költője is elismer és hirdet, hogy »szegénynek drága kincs a hit« ; de hát a gazdagoknak, a nagyoknak, a föld hatalmasainak? Én eddig is azt hittem, hogy igen ; mióta pedig Lorántffy Zs. leveleit, végrendeletét végig olvastam, arról győződtem meg, hogy a valóban fejedelmi lelküeknek a vallási hit még drágább kincs, mint a szegény embereknek. Hiszen őket az Isten még több földi jóban részelteti, többért kell hálát adniok,