Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-20 / 51. szám

Élő hit emléke minden lépten-nyomon Lelkemben fellobog, nem feledem sehol. Riadtan menekvék Péter a kereszttől, A mely készen várta vértanú halálra, Egyszerre csak szembe fény köd ön keresztül Száll alá a Mester s szembe őt találja. »Uram, te hova mészsz ?« kédezi Őt Péter, »Megyek, hogy fölvegyem újra a keresztet, Mely elől menekszel* — válaszol a Mester. Szégyenpirtól égett most a hite vesztett És ő megtér s meghal. Jézus fény alakja Beragyogja Bómát és az istenszobrok Kővé dermedének, mert a hit ha halva, Kővé fagy az addig fénysugárzó homlok. S durva vad időkben ez alak sugárzók Túlvilági fénybe vonva a világot, Az élet itt alatt volt csak hiu árnyék, A sóvárgó lélek a túlpartra vágyott. Hejh, de e fény eltűnt vakság éjeiébe, Rajongó hit helyén gyűlölség maradt csak, Mely lobogva lángolt a máglyák tüzében, Szárnyát égetvén a hitnek, gondolatnak. S magas templomoknak égbe törő tornya, Égre törő lelkek büszke szép emléke, Hitvány, sárhoz tapadt lelkeket gúnyolva Mintha azt kérdezné: bennetek hit él-e? És ez élt, nem halt meg. Ámde ég a máglya. Husz látja, megdöbben . . . fojt gomolygó füstje. Szembe jön a Mester: borus arcát látva Kérdezi: Hova mészsz? Megyek érted tűzbe? És ő megtér s meghal. Jézus fényalakja Beragyogja ismét a jövendő útját. Láncot h'jába tesznek szárnyas gondolatra, Röptét megállítni. de sehogy sem tudják. Luthert is kísérté a pokolnak árnya. Hogy eladja-dobja hitét, a mely élő; De ím Ő elébe a Mester leszálla, Bánat ül homlokán. Luther kérdi: Mért jő? »Megyek, hogy helyetted álljam meg a harcot*. Luther ime megtér küzdelemre készen. Hejh, miért nem látta tündökletes arcod Forradalmi Vulkán kitörő tüzében Danton, a titánok büszke, nemes sarja, Világot megrázó szenvedélye sodrán! Mert őt a »semmi be* magával ragadta Az időnek árja, tova elsodorván. És azóta hányszor, óh hány hősi lélek Száll tusára, bátran csüngve dicső eszmén, Hejh, de égi Mester, mért nem keres téged, Ki lehetsz egyedül az igazi Eszmény! S nem kérdi: »Hová mészsz ?» Nem a hí te vesztett! Mert hallaná mindig fenséges válaszod: »Megyek elviselni érted a keresztet.« Meri az élő hitet te veszni nem hagyod. De ti, kik kérkedve hirdettek nagy eszmét, S hitetlen beszéltek élő hit nevében, Vájjon tibennetek ez a hit meg lesz még, Ha arra, ki vallja, vár bitó meg szégyen? Hogyha megjelenne Jézus fényalakja, Kérdeznétek tőle: »Uram, hová mészsz te?* S fenséges szavára véres áldozatra Mennétek elszánva a halálba, vészbe? Hegedűs István. Lorántffy Zsuzsánna. Felolvastatott az adventi esték során Budapesten, dec. 12-én. Az ezen nevet viselő jótékony célú egyesületnek ezelőtt másfél hóval tartott ülésén egy érdekes felolvasás tartatott, melyből megragadta a figyelmemet a többek között azon gondolat, hogy mivel az emberiség életének a legkezdetén — a paradicsomban — könnyebben hajlott a nő a kígyó csábító szavaira, mint a férfi, mivel a nő engedett előbb az ördögnek, ő vette reá a férjét is Isten parancsolatának az áthágására, s ez által ő lett az emberi nem kárhozatba esésének egyik okozójává, ezért súlyos büntetés érte különösen Évát, s benne a nőnemet. Ne feszegessük most e kérdést bővebben, de annyi tagadhatatlan, hogy az első Ádámtól a második Ádámig, vagyis Krisztusig, sőt a keresztyénségen kívül még ma is mindenütt a nő meg volt és meg van fosztva az emberi jogoktól, méltóságtól, csak rabszolganő, hol durvább, hol csillogóbb köntösben. A keresztyénség az, mely kiemelte a nőt azon alárendelt helyzetből s a társadalom egyenjogú tagjává tette; de viszont a nők is Krisztus megjelenése óta igyekeztek az ős anya hibáját jóvá tenni. A keresztyénség tizenkilenc száz éves története szakadatlan lánczolatát mutatja fel azon tanúságoknak, hogy a női kebel készebb, hajlékonyabb a krisztusi szelid tanok befogadására s a keresztyénségben rejlő valódi emberiségnek humanizmusnak gyakorlására s terjesztésére. Nő adott életet az emberiség üdvezítőjének, nő volt az, Mária Magdolna, ki bűnössége tudatában a porig megalázta magát az Ur előtt, ennek drága kenőcscsel bekent lábait saját hajával szárítgatta; nők — a bethániai Mária és a szorgalmas Mártha voltak azok, kiknek körében az Úr, fáradalmai között, megpihent, kiknek önodaadó szeretetük, szilárd ragaszkodásuk mintegy edzették Idvezítőnket a getsemanei és a golgothai szenvedésekre. Nők, Jerusálem leányai azok. kik sírva kisérik őt a nehéz úton, női szív az, édes anyai, melyet a kereszt alatt, a legélesebb fájdalmak nyilai hatnak át. Nők sietnek legelőbb Húsvét hajnalán a feltámadott Jézushoz; később, midőn Krisztus vallásáért szenvedni, vérzeni kellett: a nők nem