Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-06 / 49. szám

ugyan büszkeségtek megengedi, kutassatok ti bölcsek, vájjon az evangélium termékeny mélyében nem találnátok-e újabb kinyilatkoztatásokat a Teremtő tervei felől és a teremtmények hivatásáról; vájjon nem lelnétek-e meg végre megfejtését sok oly talánynak, mely a világ bölcseinek annyi gondot okozott hiába. Kérdezzétek meg, óh ti férfiai a tudománynak s tanuljátok meg, vájjon ez a mi vén földünk, a melyre vonatkozólag csak egy mélyebbre való lelkiismeretes kutatásra volt szükség, hogy teljesen igazolva legyen a biblia teremtés története, s ezzel megsemmisüljön az a régebbi tudományos elmélet, a melyet oly biztossággal állítottak vele szembe; tanuljátok meg — mondom — hogy ez a mi vén földünk nem mondhat-e Cuvier szellemének — egy egész sereg oly titkot, a melyek igazolnák a Mindenható által megvilágosított Mózes előadását. Kérdezzétek meg óh ti írók és tanuljátok meg, vájjon a költészetnek ama magas röpte, a leírásoknak ama természethüsége, az elbeszéléseknek amaz élethelyessége, azok az egyszerű és mégis oly csattanós bizonyítékok, melyeknek utánzása a legnagyobb íróknak is dicsőségére vált a nélkül, hogy azzal hízeleghettek volna maguknak, hogy valaha elérhették; kérdjétek meg őt, vájjon nem rejti-e magába ama hatalmas erőt, a mely a mi éretlen, kapkodó, sikamlós, tisztátalan, halva született irodalmi irányunkat ujjá szülheti ? Kérdjétek meg1

óh ti államférfiak és tudjátok meg, vájjon az az isteni alkotmányszerkezet, a mely az újabb törvényhozásnak mintául szolgált és Európa mostani erkölcsi állapotát megteremtette, kérdezzétek meg, vájjon nem rejt-e, a mi büszke századunk részére, titkos redőiben még számos ismeretlen újítást, s vájjon nem taníthatná-e meg az államok kormányait, hogy a legkevesebb, a mit az evangéliumért tehetnek az, ha neki, minden szabadság szülőanyjának, a teljes szabadságot megadják. De ha a Szent-Írás annyira gazdag tanúságokban oly tárgyak tekintetében, a melyekkel foglalkozni alig látszik, mennyivel több mondani valója van arról, a mi tulajdonképeni tere és a mi mindnyájunkra nézve »amaz egy szükséges dolog«! Oh kérve kérlek benneteket, tudakozódjatok mindenek előtt lelkiüdvösségtek felől, tudakozódjatok a bün és a megbocsátás, az élet és a halál, a jó és a gonosz, a menny és a pokol felől; s akkor be fogjátok látni, hogy amaz egyedüli hely, a hol az aszszony feladatát betöltheti, egyúttal az is, a hol ti magatok a kegyelmet, a békességet és az életet feltalálhatjátok — a kereszt alatt — a kereszt alatt mi mindnyájan, mint egy szív és egy lélek! A kereszt alatt, hogy éljünk, a kereszt alatt, hogy meghaljunk, a kereszt alatt, hogy az ítélet ama nagy napján megálljunk. S boldog majdan csak az lehet, a ki Abban, Ki biránk less, egyúttal felismeri Azt, a ki Megváltónk volt! Szilassy Aladárné. Szegények gondozása az ókorban. A reformátusok budapesti közművelődési egyesületében tartott felolvasás. Tisztelt közönség! Közművelődési és betegsegélyző egyesületünk ez első felolvasó estélyén néhány vonásban ismertetni akarom, hogy miként gondoskodtak az ókorban a szegényekről és szűkölködőkről. Nem régen egy templom-felavatási ünnepélyen vettem részt, mely lelkemre felemelő hatással volt. Midőn megláttam a teljes díszben pompázó templomot, égfelé emelkedő csinos tornyával, mellette az újra épített paplakot csinos kertté alakított udvarával: önkénytelenül is eszembe jutottak Pál apostolnak eme szavai: »a régiek elmultak, íme mindenek megújultak«. Megújult a templom, megújult az egyház külseje, sőt a buzgó fiatal lelkipásztor tevékenysége folytán újulni kezd a benső egyházi élet is. Bármerre néztem, mindenütt fejlődést, tevékenységet, életet tapasztaltam. Majd hallottam a templomban egyházunk főpásztorának szívreható, lélekemelő beszédét; hallottam fejtegetni az emberiség nemesebb, szellemi természetét, magasabb rendeltetését, mely a teremtő által belé oltott tökéletesedési vágyból kifolyólag ellenállhatatlanul ösztönzi az előrehaladásban többről-többre, ismeretről-ismeretre, nyereségről-nyereségre. Kétségen kívül ennek a magasabbra törekvésnek, a tökélesedés utáni vágynak köszönhetünk minden szépet, nagyot és jót, mit nemünk évkönyvei szerint az emberiség kezdettől fogva létrehozott. Ennek az előretörekvésnek köszönhetjük, hogy az emberiség nyomrólnyomra, századról-századra fejlődik; életmódjában, iparában, foglalkozásában és még szokásában is folytonosan újít, változtat, annyira, hogy ha valaki csak két századnyi síri álomból felébredve visszatérne az élők közé, alig találhatná fel magát az új viszonyok között. Gondoljuk csak meg, hogy mennyi új találmánynyal gazdagodott az emberiség csak a legközelebbi időben is, miről atyáinknak fogalmuk sem volt. Gőz és villany csak a legutóbbi 10 év alatt is oly átalakulásokat eredményezett, melyek napjainknak arculatát teljesen megváltoztatták. Hát még hogyha a szeretet munkáira gondolunk, mely itt betegsegélyzőintézeteket, amott segélyző-egyleteket, egy helyt menházakat, máshelyt közművelődési intézeteket emel nemzeti és felekezeti különbség nélkül, s mindezek által a testvériség, szabadság és egyenlőség útját egyengeti: ha mindezeket meggondoljuk, bizonyos önérzettel ismételhetjük az apostol szavait: »a régiek elmultak, íme mindenek megújultak«. Az emberiség fejlődésével, műveltségi állapotával mindig lépést tartott a vallás is, mert a vallás eleitől fogva a leghívebb kifejezése volt az ember erkölcsi és műveltségi állapotának. Ezt bizonyítja az egymást felváltó vallások egész története. Minthogy vallása eleitől fogva minden népnek és minden embernek volt, természetes, hogy az az ember műveltségi állapotával mindig a legszorosabb összefüggésben állott. Kezdetben a legdurvább formában, egy fának, kőnek vagy állatnak imádásában nyilvánult. Majd midőn az emberiség lassanként fejlődni, művelődni kezdett, a nap, hold és csillagok képezték imádásának tárgyát. A vallásnak ezt a formáját később az emberek, hősök és félistenek tiszlelete váltotta fel, mely főleg a görögök és rómaiak vallásában nyert művészi kifejezést. A zsidó nép azonban, mely sok tekintetben joggal nevezte magát Isten választott népének, szakított a természet istenítésével s az ebből folyó bálványimádással. A zsidó nép jutott először az Isten egységének gondolatára, kit Jehovának nevezett, szellemi láthatatlan valóságnak hitt, de a kiről azt tartotta, hogy egy hatalmas bosszúálló Űr, s ki épen ezért nem szeretetet, hanem csak