Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-01 / 44. szám

hang, minden szó, habár szívhez és értelemhez szól is az máskülönben. Ismétlés a tudományok anyja! Áll ez azon tudo­mányra is, mely a templomi közistentiszteleten taníttatik. Ha itt eredménytelen a tanítás: jórészt azért van, mert soha és semmiben sincsen ismétlés. Legyen tehát minden ház egy-egy templom, hol a tűzhely körül, ha naponként nem lehetne, legalább vasár­nap összegyűljenek a család tagjai; énekeljenek, imád­kozzanak s olvassanak bibliát és valláserkölcsi tartalmú könyveket, ne pedig politikai lapokat, avagy rémes his­tóriákat. Az egyház is pedig gondoskodjék arról, hogy az iskolai évek alatt necsak vallástant tanuljanak a gyerme­kek, necsak a keresztyén vallás igazságait emlézzék be s tudják elmondani megakadás nélkül, hanem úgy vezet­tessenek a vallásos ismeretekben, úgy tanulják meg a vallás igazságait, hogy azok által szivök is, elméjük is alkalmas legyen a közistentiszteleten elhintett igemagvak­nak nemcsak befogadására, hanem kikeltése- és fölne­velésére is. Ez pedig csak úgy és akkor történhetik meg, ha a teljes 15 év betöltéséig minden vasárnap, legalább dél­után gyermekistentiszteletre jelennek meg az iskolahagyott gyermekek a templomban, avagy az iskolák tantermeiben. Gyermekistentisztelet alatt azonban nem prédikáció­hallgatást értek, hanem olyan »tanítást«, a melynek úgy tárgya mint alakja alkalmas a gyermekek valláserkölcsi életének fejlesztése — és nemesbítésére. Csak az ilyen gyermekistentiszteleteken kellőleg ki­képzett szív és lélek vehet részt számbavehető haszonnal úgy a házi mint a templomi istentiszteleten. Csak az így kiképzett gyermekek lehetnek alkalmatosok, ha majd család­apák és családanyák lesznek, a házi istentisztelet okos vezetésére. Szóval a gyermekek kellő valláserkölcsi neveléséről és taníttatásáról úgy gondoskodjék az egyház, hogy a gyermekek 15 éves koruknak betöltéséig kellőleg elő legye­nek készítve ahhoz, hogy úgy a házi, mint a közisten­tiszteleten elhintett magvai az evangéliumnak megművelt, termékeny földet találjanak s így necsak biztosan kikelje­nek, hanem bő gyümölcsöt is teremjenek az ő sziveikben s csak egy is útfélre, avagy sziklára ne essék ezek közül. Szükség van erre, mert hogy állunk most e tekin­tetben ? 4—6 elemi osztály elvégzése után, szóval 12 éves korában elhagyja az iskolát a gyermek. És íme már az első vasárnapon ott ácsorog, ott szamuklál a korcsma ajtaja körül. Később, és pedig nem sokára, be is megy oda s ha még nem iszik és nem kártyázik is, de vesz és el is szí egykét cigarettát s tanulja az ott folyó isten­telenségeket. Egy év eltelte után már rendes látogatója a korcsmá­nak ; sallangos dohányzacskóval a kezében, makrapipával a szájában jelenik ott meg. Ezt a fiúk cselekeszik így. Hát a leányok? Vasárnap délután fehér ruhába öltözködnek és mennek, talán az Isten házába, avagy az ismétlőiskolába? Sem ide, sem oda, hanem mennek az erkölcsrontó kalákákba és táncolnak ott mindestiglen és beszennyezik ott fehér ruhájukat is, lelkűknek tisztaságát is. És ezeket az erkölcsrontó kalákákat nem szabá­lyozza a polgári közigazgatás; az egyháznak pedig nincs semmi hatalma arra, hogy ezeket korlátozza. A 15 évet még be nem töltött gyermekekkel szem­ben az ismétlőiskola, avagy a gyermekistentisztelet tartása által lehetne a korlátozást eszközölni, az igaz; de hát ki tanítsa az ismétlőiskolásokat, ki tartsa a gyermekisten­tiszteleteket ? Nagy Sándor, evang. reform, lelkész. Az országos reform, lelkészi gyámintézet reális oldala. — Visszhang Pokoly József úr cikkelyére. — Igaz öröm tölt el, ha látom azt a mozgalmat, mely országos ref. lelkészi gyámintézetünk (mert az »özvegy« és »árvái« jelzőket bátran elhagyhatjuk a címből!) tervez­getése alkalmából a sajtóban, a zöld asztaloknál oly élénken hullámzik előttünk és becsülni is tudok minden felszólalást, minden hírlapi cikkelyt, mely e nagyfontosságú dologgal foglalkozik, még ha egyik-másik nézeteimmel ellenkezik is; az érdeklődés, a jó igyekezet, a szeretet beszél azokból és ép ezért megbecsülni valók; ellentétes vélemények ütkö­zésében válik ki a helyes és maradandó. De nem tudom helyeselni azt a csalhatatlanságot szenvelgő modort, melylyel Pokoly József úr az eddigi véleményekkel elbánik. Pedig Pokoly úr ép abban leledzik, a mit másokban megró, subjectivitásban; fájdalom adja kezébe a tollat, fájdalom sugallja neki a szavakat, a kifejezéseket, fájdalom a felett, hogy az alapszabály-tervezet még eddig mindenhol gáncscsal találkozott; elméjét is a subjectivitás befolyásolja, midőn a tervezetet elvileg és gyakorlatilag kifogástalannak, tökéletesnek tartja, a többi véleményeket és terveket ellenben mind irreálisnak, fantasztikusnak bélyegzi, a melyek mind »fényes elégtételt szolgáltatnak a megtépett eredeti tervezet gyakorlati részének*. (?) Mert tisztelettel kérdem Pokoly úrtól: objectivitás-e ez és használ ez az ügy­nek? Úgy látom, hogy nem is az ügynek kivánt ő használni, hanem az alapszabály-tervezetnek jubilálni, a melvnek realitását immár kétségen felülinek tartja, hiszen »nem is olvasott sehol egy betűt sem, mely a tervezet realitását érintené«. Pedig olvashatott volna; de ha nem olvasott: bátor leszek néhány dolgot figyelmébe ajánlani, a melyek­nek mindenike a tervezet gyakorlati oldalát, a realitását érinti, a nélkül hogy hízelegnének és jubilálnának és kérem higyje el, ha lehetséges, hogy tollamat nem a subjectivitás, hanem az, hogy midőn a tervezet ellen írok, a gyámintézet érdekében írok. Kezdem az alapnál, a papi fizetéseknél, a melyekre van felvetve az intézet egyik legfontosabb része, a be­vételek kombinálása. Ezekre vannak fektetve a belépési és az állandó járulékok, amazok 10, emezek 2 és illetőleg 5%-ban, a mi ellen elvileg nekem sincs itt ki­fogásom, de van gyakorlatilag és ez az, hogy a tervezet figyelmen kívül hagyja a papi fizetések sokféle értékelését, azt a tényt, hogy nemcsak kerületenként, hanem egyház-

Next

/
Oldalképek
Tartalom