Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-20 / 38. szám

nem feltétele lesznek a hitéletnek, hanem eredménye, mert az evangélisták egyszerű, őszinte hamisítatlan és erős hite a Szentháromság egy Istenben és rendíthetlen bizalma a Jézus váltságában visszatartják majd a híveket, hogy a hatalmas, fényes és gazdag pápistaság karjaiba ne hulljanak. De hát nem lehetne-e az evangélisták őszinte hitét, felbuzdulsát, lelkesedését, tettvágyát a református egyház erősítésére felhasználni? Lehet is ez a dolog igazán olyan, mint a Columbus tojása. Lehet, nagyon is lehet s ha meg lesz, olyan természetesnek és egyszerűnek tűnik majd föl, hogy mindenki azt mondja : Igazán csodálatos, hogy rá nem jöttünk. Lehet, de akkor más álláspontra kell államink, mint a melyen Nagy Imre t. lelkésztársam áll. Mert bizonyos dolog, hogy ha az egész református egyház arra az álláspontra áll, a melyet Nagy Imre t. lelkésztársam elfoglal, akkor és csakis akkor következnek be azok a veszedelmek, a melyektől t. lelkésztársammal együtt oly sokan félnek. Sőt be is következtek már. Már eddig is eltértek tőlünk sokan, a kikben nagy vallásos erő és sok józan vallásosság lakozott. Kicsinyeltük őket, vallásos szükségeiket ki nem elégítettük, tettvágyuknak megfelelő munkát nem adtunk, s lettek baptistákká és nazarónusokká. Jegyezze meg jól mindenki, hogy a sectarius mozgalmak megindultak és megerősödtek, nem azért, mert valaki az evangélista-intézményt a református egyházban felállította, hanem épen azért, mert az egyház művelt vezetői inkább igazgattak, kormányoztak, a keresztyén hitélet erősítésére, ápolására elég gondot nem fordítottak, mert hiszen a keresztyén hitélet lángja közöttük is meglehetősen lelohadt. És ha gyökeres reformok után nem látunk, ha lelki megújulást nem hozunk létre egyházunkban, ha segítőkről nem gondoskodunk, a kik a tudományosan képzett lelkész és a nép közt meglevő űrt át tudják hidalni, hát a vallásszabadság törvénybe iktatása után bizonyára végveszélylyel fenyegető áradattá erősödnek eme mozgalmak. Még most vannak parasztemberek és nem-paraszt, de nem is tudományosan képzett egyének, a kik bibliai órákat tartanak, énekelnek ós imádkoznak a gyülekezet tagjaival, majd a Szent írás egyik vagy másik részét megmagyarázzák nekik, és a bűnösöket térítgetik, ele erősen tartják magukat a baptisták és nazarénusok ellen. Tudomásom van róla, hogy sok helyen a lelkész a hívek e seregót soha fel nem keresi, akármenynyire kérik is erre a hívek. Ezekben a kegyes gyülekezésekben résztvevőket és még a kicsinylettek ós elhanyagoltak ezreit elveszti egyházunk, ha álmából fel nem ébred. Az bizonyos, hogy ezek a secták majd újabb részekre oszolnak, mert hiszen a különleges gondolatok, melyek léteit adtak nekik, tovább folytatják felbontó munkájukat. Az is bizonyos, hogy furcsaságaik megszaporodnak s azok száma is megnő, a kik egészen rossz ós gonosz életet élnek s ép e gonosz élet elpalástolása végett vegyültek a kegyes secták közé. Bizonyos, hogy a baptisták ós nazarénusok hibái és bűnei felett ezentúl még könynyebb lesz kemény prédikációkat tartani. De mindez nem menti meg a mi egyházunkat és mindez nem törli el a mi hibáinkat és bűneinket. Mit tegyünk hát? Nagyon sok mindent tehetünk. Mindenek előtt reformálnunk kell a lelkészképzést. Erre vonatkozólag elmondtam már e Lap hasábjain nézeteimet s csudálom, hogy Nagy Imre t. lelkésztársam azt nem mondta a lelkészképzés reformjáról írt cikkemre, hogy: ez az ember, úgy látszik, csakugyan jót akar, mert a saját munkássága körében is észreveszi a bajt. A lelkészképzésről a jelen alkalommal csak anynyit akarok mondani, hogy a theologiára jelentkezőtől nemcsak azt kellene megkérdezni: rendben van-e az érettségi bizonyítványa, hanem azt is, hogy: ismeri-e a bibliát, hisz-e a Krisztusban, órezte-e lelkén az Isten gondviselő, megváltó ós megszentelő munkájának hatását? Azután azokat az eszméket, a melyeket Szilassy Aladár egyházmegyei gondnok a »TIajnalcc 6-ik számában a világiak kötelességeire vonatkozólag közzé tett, a házak tetejéről is prédikálnunk kellene s meg kellene győznünk a művelt világiakat, hogy a keresztyén élet nemcsak abból áll, a mit ők eddig tettek s az egyház igazgatásában való részvétel, meg néhány száz forintnak egyházi célokra való áldozása mellett sok minden egyebet is kellene tenniök, szóval az Isten országát kellene terjeszteniük, azután meg sokan pár ezret is áldozhatnának e pár száz helyett. Azután fel kellene virágoztatnunk az evangéliumi építő irodalmat. E részben az elmúlt néhány hónapban igazán nagy dolgokat mívelt néhány buzgó református lelkész, tanító és egyháztag. Hogy mit míveltek, arra nézve most gyűjtöm az adatokat, a melyekből majcl kitűnik, hogy a vallásos íratok terjesztésének nagy munkáját sikeresen megkezdettük, úgy hogy csak arra van szükség, hogy a kik még edclig tétlenül ós közönyösen félre állottak, e buzgók nyomába lépjenek. De mindez nem elég. Fel kell állítanunk az evangélista-intézményt. Ez következik a vallásos élet természetéből. Az igaz vallásosságnak ugyanis két fő eleme van: a melegség és higgadtság. A keresztyénség nagy alakjaiban mindkét