Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-23 / 34. szám

makban s nem vettük észre, hogy mily veszedelmes lejtőre jutottunk, a mikor azoknak segítettünk, a kik eszmékért ós kötelességérzetből adakozni nem tudnak, a kik elaltatták a lelkiismeretet s elhitették az emberekkel, hogy az élvhajhászat megnemesedik, ha arra a jótékonyság leplét borítjuk s a kik a családot fenntartó apákkal megutáltatták az egész jótékonykodást s csalogatták szép jelszavakkal az embereket, hogy tovább nyújtózzanak, mint a takaró ér. Óh bizony a jótékonyság nevében mi is csak élvezni akartunk s odadobtuk a fillért a nyomorultaknak, míg mi ruhákra, pezsgőre, kártyára csak úgy dobáltuk a pénzt. Nem hatott meg a nyomor látása minket sem, nem indultunk szánalomra ós könyörületességre, mert ha indultunk volna, akkor a szegényekkel foglalkoztunk volna, velők szóba álltunk volna, nemcsak testök, de leikök baján is igyekeztünk volna segíteni. Betakartuk a sebeket egy-egy adománynyal, mint fényes rongygyal, ele nem gyógyítottuk meg azokat. Leráztuk a nyakunkról a szegényt, ele nem szerettük. Adtunk neki valamit, hogy menjen el és minket ne háborgasson. Nagyon természetesen, ha tettünk is így valamit a szegények érdekében, oly gépiesen, oly szokásszerűleg, oly bágyadtan tettük, hogy segítők toborzására, a Krisztusért és Krisztusnak tartozó kötelességek átplántálására másokba s a Krisztusi könyörülő szeretet ható erejének általánossá tételére vajmi keveset gondoltunk. Valóban, ha meggondoljuk, hogy mily igen kialudt egyházunkban a könyörületesség tüze, hogy mily keveset törődik egyik ember a másikkal, egyik egyház a másikkal s hogy mily kevés érzékünk van a bűnös nyomor iránt, hogy érzéketlenül, sőt hazafiságunkban s a képzelt, erős, okos ós jó magyarságunkban büszkélkedve, tudjuk nézni, hogy a magyar leányok tízezrei, ha nem százezrei miként adják el testöket ós lelküket a Sátánnak s a magyar ifjak nagy része miként megy át betegségeken, a melyek megmérgezik a jövő nemzedéket : hát bizony kénytelenek vagyunk megvallani, hogy csak a nevünk evangélium szerint reformált keresztyén, de még nem vagyunk igazán keresztyének. És engem ne vigasztaljon és ne akarjon senkit azzal elnémítani, hogy az a bűnös nyomor más népeknél is megvan ! Mit használ az nekem, ha a szomszédom háza ég, ha a magam kedves gyermekeit az égő zsarátnok megemésztette ? ! Itt az ideje,, hogy magunkba szálljunk, hogy bűneinket megbánjuk s megértsük, hogy a szegények ós árvák ügyében hozott zsinati határozat épúgy lehet az utolsó ütés egyházunk épületére, a mely a tagok elégedetlenségét a végsőig fokozza, mint alap, a melyen megvetve lábainkat, egyházunkat élő organizmussá, valódi keresztyén közösséggé alakíthatjuk át. Mit tegyünk hát? Mindenek előtt ajtóinkat bezárolva, titkos kamaráinkban tusakodjunk az Istennel s kiáltsunk Esdrással: Uram, ha csak bűneinkre gondolnánk, nem mernénk hozzád szemeinket felemelni. Azután pedig emlékezzünk meg az Úr irgalmasságáról, a mely napkelettől napnyugotig van s nagy könyhullatások között esedezzünk olyan hitért, a mely a hegyeket is kimozdítja helyökből. Ha peclig kételkedéseink vagy közönyösségünk gátat vetnek és nem engednek nagy buzgóságosan könyörögni, jusson eszünkbe annak az Ígérete, a ki sohasem hazudott s azt mondotta : A mit kértek az én nevemben,, megadja azt néktek az én mennyei Atyám. Es jusson eszünkbe az a dicső szózat: Teljes hatalom adatott nekem mennyen és földön. E szó ereje hasson át könyörgósünkben s dacára minden eddigi eredménytelen fáradozásainknak, dacára viszonylagos szegénységünknek, dacára minden kételynek, kiáltsunk: Uram! nem bocsátunk el addig tégedet, míg meg nem áldasz bennünket! A mely pillanatban a református lelkészek imával fognak hozzá a szegények ós árvák ügyének felvételéhez, abban a pillanatban elmúlnak a régiek s a lelkészek, a kiknek vállát leereszkedve veregette meg eddig a Világi Úr s a kiket a nép nem lelkészeinek, hanem ügyes-bajos dolgai elintózőinek tartott, apostolokká alakulnak át, hősökké, a kiknek hite meggyőzi a világot s Isten gyermekeivé, a kik v

ha nyomorgattatnak is, de meg nem szoríttatnak s ha kétségeskednek is, de kétségbe nem esnek.L

Í Kilépnek a küzdtérre s hirdetik az evangéliumot, a mely ma is Isten ereje. Mielőtt a zsinati törvényt s a szabályrendeleteket végrehajtanák, rámutatnak annak az Idvezítőnek irgalmasságára, a kinek sebei és halála nélkül nem ismernénk az igazi szeretetet s a kinek feltámadása nélkül sivár, nyomorult és kietlen lenne a jövő. Elmondják, hogy az Úr Isten egyszülött fiát sem kímélte, hát ti gazdagok, sajnáltok-e néhány fillért, néhány morzsát a ti asztalotokról ? Elmondják, hogy az Úr Jézus szíve megesett rajtunk, hát a mi szívünk nem esnék-e még azokon, a kik testileg vagy lelkileg nyomorognak ? Megkérdezik a hívektől, hogy az irgalmas samaritánus nyomdokaiba akarnak-e lépni, vagy a gazdag ember sorsára akarnak-e jutni, a ki nagyon későn látta be, hogy mily súlyos következménye van a szívtelensógnek ? Megkérdezik hallgatóikat, hogy mit tennének, ha az Idvezítő éhezve, fázva, betegen, elhagyatottan, kopogtatna ajtajukon ós azután rámutatnak a