Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-09 / 32. szám
alap évi jövedelmének az a része, mely f. évi jövedelem — a tőkék hasznától eltekintve — legalább 74 ü -ed részében szintén a lelkészek által teljesített fizetésből áll elő, elismerheti mindenki, hogy az az áldozat, mely az intézeti tagoktól itt kívántatik, nemcsak hogy a nyujtandott segélynek — mely nagyobb részében a minimumra szorítkozik — meg nem felel, hanem a szigorúan vett célra egyáltalában nem is szükséges s az által megokolva nincs. Mint a felállítani szándékolt intézet céljától elütő, idegen célra való tőkegyűjtés pedig határozottan igazságtalan, méltánytalan ós végre oly súlyos megterheltetés, mely a fizetéseknek a kor igényelte rendezése, a méltányos minimum megállapítása előtt a megélhetést sokakra nézve egyenesen kérdésessé teszi és még a tűrhetőbb fizetéssel dicsekedők évi költségvetését és a társadalomban eddig elfoglalt helyzetét is tetemesen meg fogná ingatni. De a 22. §. intézkedését sem helyeselhetjük, hogy t. i. a 60 évet meghaladott lelkészszel egybekelt (feltéve, hogy nem aránytalanul fiatalabb) nő segélyre ne tarthatna igényt. Hiszen ez a kor az, melyben az aggkor gyengesége egy hű, odaadó feleség támogatását leginkább igényli. Vagy talán, gazdasszonyt tartson a református lelkész ? Ellenben hibának tartom azt, hogy a tervezet az özvegyek korát nem veszi tekintetbe s észszerűen ezt nem állítja oda az intézet érdekét védő s károsodását elhárító korlátul, hogy t. i. a nő férjénél legfölebb 20 évvel lehessen fiatalabb. E korlátozás mellett nem értem, hogy az 50 évnél idősebb lelkész miért ne nősülhetne, illetve miért ne részesülhetne bizonyos évi együttélés után a nem több, mint 20 évvel ifjabb nő az intézet segélyezésében? En úgy találom, hogy ez a helytelen arány, mely a javadalom szűk osztogatásában és a terhek aránytalan felosztásában nyilvánul, nem az ((özvegy-árvai gyámi ntózet» céljának elutasíthatlan követelménye, hanem szoros kapcsolatban áll, sőt egyenes kifolyása, következménye a hatalmi körök által oly annyira sürgetett és minden áron felállítani szándékolt nyugdíjintézet tervének. Ismételve — mert itt van helyén — hivatkozunk a zsinati törvény 251. §-ának e) pontjára: ((Addig is» — tehát nem a nyugdíjintézettel kapcsolatosan (melyre nézve a konvent 10 évi törekedése hajótörést szenvedett), hanem attól teljesen elkülönítve, eltekintve — amíg az egyetemes egyháznak módjában lenne® — tehát még most nincs, így tehát az most nem is tekinthető az utasítást nyert konvent feladatának — «a hivatalviselésre képtelenné vált lelkészek nyugdíjazásáról gondoskodni, a lelkészi özvegyek és árvák számára egy országos gyámintézet (tehát nem a nyugdíj- és gyám- — hanem addig csak is ez utóbbi) megalkotásának a közalapból állandó segély által való előmozdítása, mely intézet megalkotása a konvent teendői közé soroztatik®. Ezek a törvény betűi. De e betűkben, hogy a szellem is ott van s abba a nyugdíj-intézet tervét belemagyarázni nem lehet, erről meggyőződhetik mindenki, a ki a zsinat — közkézen forgó — naplójanak lapjain e kérdés tárgyalását figyelmére méltatja; meglátja nevezetesen, hogy a kapcsolatos felállításra vonatkozólag konkrét tervek merültek föl, több módosítvány nyújtatott be, ele a többség a magyar reform, egyház közvéleménye (mely nem is első izben nyilatkozott meg e kérdésben) ez indítványokat egytől-egyig elvetette, illetve a törvénybe iktatott idézett cikkel — bizonyára fontos okokból, az árvák és özvegyek kiáltó nyomorának enyhítése céljából — helyettesítette. A zsinat, bizonyára, számot vetett az egyház jelenlegi helyzetével és a két tátongó sebre elégséges balzsamírja nem lóvén, azt óhajtá orvosolni előbb, mely nagyobb veszélylyel, elüszkösödéssel fenyeget. Tudta, hogy a két ezernyi egyénből álló testület nyugdíjintézete oly anyagi megterheltetését igényelné az egyházaknak, a mit e válságos időkben kisérleni meg annyi volna, mint a fenyegető veszélyeknek fel nem ismerése, nem kellő méltánylása. Nem mondjuk mi sem, hogy a hivatalviselésre képtelenné vált lelkészek nyugdíjazása szükséges ne lenne; de segédlelkész! karunk olyannak bizonyult, hogy — kivált fizetésének már-már elutasíthatatlan rendezése mellett — általuk e baj olyként orvosolható, hogy — mint a múltban, úgy a jelenben is — nagyobb panaszra a gyülekezeteknek okot nem adnak. Bizonyára, ha e részben hiányt tapasztalnának, a gyülekezetek maguk sürgetnék a nyugdíjintézetet; a mi pedig egyátalán nem állítható ez icleig. Az első (1882. évi) e. törvény 217. §. é) pontja alapján tehette volna a konvent, hogy a közalapból már az első évtől kezdve e célra bizonyos évi állandó segélyt adjon, a jövedelemnek akár 20—25%-áig, és ma már tekintélyes összeg képezhetné ez intézet alapját gyümölcsözvén aacldig is» — tehát a jobb időkig növelve önmagát. Miért nem tette a legutóbbi évekig — holott arra felhatalmazása, sőt utasítása volt — ós miért tűzi a kettős célt ki most, midőn kifejezetten egy speciális megnevezett célra van korlátozva? ezt egyedül ő tudhatja. De azt tudjuk mi is, s ki
