Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-12 / 28. szám

szentsége csak azt kívánta, hogy valami fátyolszerű takarót tegyünk eléjük, de bizony nem tettünk s azért nem lett semmi baj. A bécsi érsek is jelen volt az előadáson. No, nekem sem kellett több. S azt hiszem a tisztelt olvasó sem kíváncsi még azt is tudni, hogy Szűz Mária meg József hogy léptek föl, meg aztán, hogy Szűz Máriát protestáns nő adta. Alig vártam, hogy Pozsonyba érjek s a mikor oda értem, úgy éreztem, hogy még erősebb meggyőződéssel hirdethetem a lutheránusok és reformátusok közti testvériséget. De hiszen nemcsak én hirdettem azt, hanem a pozsonyi lutheránusok is. És pedig hirdették nemcsak most hanem már akkor, a mikor először ott jártam — német szót tanulni s a mikor engem is, más református fiúkat is felvettek ingyenesnek, először az alumneumba, azután még a jobb kosztot adó convictusba is, a hova pedig, igazság, már t. i. a földi rideg, hideg igazság szerint csak lutheránusnak volt szabad a lábát betennie. A mi a német szót illeti, tanultam is német szót, többet ís s nemcsak egyet, a lyceum III., IV. s V. osztályában, de már a német beszédben bizony nem igen haladtam többre, mint a kecskeméti vagy hódmezővásárhelyi diákok a mennyire mennek, a mikor az V. osztály porát leverik magukról. Persze, mikorra már a VI. osztályba értem, annyira a francia szavak tanulmányozásának estem, minők: biliárd, tous les trois, hogy atyám jónak látta pozsonyi tanulmányaimat félbe szakítani. Sokkal nevezetesebb azonban ennél az, hogy a tót nyelv titkaiba is beavatott egy kedves tanárom, a kinek az utódait, a mint hallom, már nem Liskának, hanem Lenkeynek hívják. Még mai napig is tudom egy tót költemény első négy sorát: Uhorska krajina! Ti si moja mai! St'asny som, ked mo&em Vtvem lone hívat'. * Ajánlom ezt a szép tót verset tót testvéreim figyelmébe. Magyar testvéreim pedig jó volna, ha megjegyeznék, hogy ilyen tót vers is van. Ajánlom azért e verset a magyar lutheránusoknak is, de egyúttal ajánlom ezt a hires tételt is: Hiába sürgetjük a testvériséget a földön, ha az Isten atyaságáról szóló tudat nem él lelkünkben. Ez pedig csak akkor él, ha amaz idősebb testvérnek, a Jézus Krisztusnak nyomdokaiba lépünk. Ha egyéni, társadalmi és egyházi életünknek főtápereje az az isteni irgalmasság, a mely az Idvezítőben megjelent. Annak a sajnálatos vetekedésnek, a melyet most lutheránusok lutheránusokkal folytatnak, csak akkor lesz vége, de akkor azután igazán vége lesz, ha az evangéliom, az Isten ereje teljességgel meghódítja a sziveket mindkét részen. Mert akkor a tőt lutheránusok engedékenyebbek lesznek, nem kívánkoznak a szabadság országából a rabszolgaságba, nem vetik meg hazájukat, e jó anyát s magyar testvéreikkel együtt az Isten országa terjesztésén fáradoznak s nem hajtják a vakhit malmára a vizet. Egyébiránt én azt hiszem, hogy a lutheránusok s reformátusok közti egység is akkor szilárdulna meg, ha a protestantizmus e két ága a közös törzsből, az evangéliumból több életerőt venne. Akkor tudnánk levetkőzni sajátos hibáinkat. Akkor éreznénk közös céljaink teljesítése közben egymás iránt őszinte vonzalmat. Akkor tudnánk megbecsülni a charismákat, melyek közül a bensőség inkább a lutheránusoknak, a szilárdság inkább a kálvinistáknak adatott. Akkor ugyan nem törekednénk uniformitásra, a mi római erény s a két felekezet összekovácsolására, de megszűnnék a titkos * Magyarország, le vagy az én anyám. Boldog vagyok, hogy benned lakhatom. vagy nyilt ellenségeskedés is köztünk és lenne igazi, evangéliomi unio. Akkor látnók be igazán, hogy a nem evangéliomi felekezetekkel szemben nem az lenne a feladatunk, hogy köztük egynéhány protestáns szép mondást terjeszszünk el, hanem az, hogy az evangéliom kovászával és világosságával hassuk át s képesítsük őket ama bilincsek lerázására, a melyek a krisztusi keresztyénséggel, az emberiség e megvalósítandó ideáljával ellenkeznek. Ily gondolatokkal léptem be Pozsony városába, nem azért, hogy nevezetességeit megtekintsem, hanem, hogy baráti jó körben egy kellemes órát töltsek el. Míg azonban a baráti kör összejött, mégis csak megnéztem két oly nevezetességet, a melyek közül híre-hamva sem volt egyiknek sem, a mikor én még t

Pozsonyban éltem világomat s csinyt-csinyre halmoztam úgy, hogy egyebek közt az én kedves bátyám, Nagytiszteletű Trsztyénszky úr, úgy lehordott, hogy jobban se' kellett. Tudom, álmodni sem álmodott akkor, hogy én valaha a »Hajnal«-t fogom szerkeszteni. De én meg erre összeteszem az én két kezemet s ígyen esdeklek nemcsak a pozsonyi espereshez, de mindazokhoz is, a kiknek a prot. középiskolákra befolyásuk van: Az Istenért, édes Uraim! Könyörüljetek az ifjúságon 1 Ti prot. tanárok, a kik prot. tanáregyletet akartak létesíteni, nézzétek meg, hogy nagyon sok ismeretet adtok ugyan a miniszteri tervek szerint az ifjaknak, de kevés evangéliomi erőt. A kezeitek alól kikerült ifjúság nagy része Macaulay szavaival élve, jó protestáns lesz ugyan, de rossz keresztyén, sokszor atheista és erkölcsi erejében is igen gyakran megbénítva. Épen azért ne csak tanítsátok a vallást, hanem adjatok módot az ifjaknak, hogy evangéliomi tudatot, határozott keresztyén meggyőződést szerezhessenek és vallásos életet élhessenek. Ha ezt teszitek, akkor lesz célja a prot. tanáregyletnek; ha pedig nem teszitek, bátran átadhatjátok a prot. középiskolákat az államnak. Alapszabályt, rendeletet, utasítást, jelentést ott is tudnak készíteni többet a kelleténél. Hanem hát a két nevezetességről is egy szót. Az egyik a pozsonyi vashíd, a melyen mikor átsüvölt a szél, mintha Baross Gábor kiáltaná: Magyarok! dolgozzunk! A másik meg a diakonissza-ház, a melynek létrejöttében Ebner pozsonyi lelkész volt a főeszköz az Isten kezében. Ez a diakonissza-ház meg azt kiáltja: Magyar protestánsok! dolgozzunk! A mire a diakonissza-házat elhagytuk, már akkorra jóformán együtt volt a kis társaság, a melynek minden tagja igazán szives barátságot tanúsított irántam. Csupa theologiai tanár. Csak egy volt köztük theologus, neve Hornyánszky Aladár. El ne bizza magát fiatal barátom, hogy önnel kezdem. Azért teszem, mert sorba akarok menni. Ön várt engem az állomáson. Önnel találkoztam először. Ön volt a kalauzom Pozsonyban. Tehát Önt mutatom be először az olvasó közönségnek. Hornyánszky Aladár, Ön nagyon vékony, cingár legényke, valamivel kevesebb könyvet olvasson el s többet tornázzon. Különben Aladár barátunk az idősebb Hornyánszky Viktor fia, aki theologiát végzett, tudós dolgokkal, majd nyomdászattal foglalkozott s üzletember lett. Korán elhalván egy csomó kis gyermeket hagyott hátra, a kik apjuk sokoldaluságából egyet-egyet kiragadtak s az egyik nyomdász lett, a másik kereskedő, a harmadik tanár, a negyedik lelkész lesz. Fiatal kalauzom után dr. Masznyik Endrét látogattam meg. Hogy Masznyik theol. tanár, hogy »A mi otthonunk* szerkesztője, hogy erős lutheránus ember, de azért egy csomó lőporral lelkében, a mely még lutheránus felekezet keretein kívül más keretek fellobbantására is alkal -mas lehet, azt mindenki tudja. Hogy ő-e a legszorgalmasabb író Magyarhonban vagy Szlávik Mátyás, azt nem