Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-28 / 26. szám

Méltóztassék megengedni, hogy én eszmével szemben eszmét állítsak fel. Nem állítom, hogy főmagasságod ennek minden konzekvenciáját úgy, a mint nézetem szerint az elvből foly, szándékozik is levonni; de mi ismerjük azt a másik rendszert is, az állam e szerint nem mondja ki a maga tehetetlenségét, vállalkozik olyanra is, a mit mi elutasítunk, oda adja a maga kényszerítő hatalmát arra, hogy minden, a mi hitbeli, minden, a mi vallási parancs, az állami erejével, gyakran fegyveres erejével kényszeríttessék a hívekre. Akkor megvan az a tökéletes harmónia az egyház és az állam között; akkor nem tehetetlen az állam, mert szolgálatába áll az egyháznak, hatalmával szerez érvényt a vallási tanoknak, a vallási szabályoknak és a maga igen veszedelmes fegyvereivel kényszeríti ki azok követését. Hanem kérem, ennek nálunk más neve van ; ezt mi nem úgy veszszük, hogy az állam kötelességet teljesít és vallásos érzésektől van áthatva. Ezt mi úgy veszszük, mint a hatáskörén túllépő, igen gyakran üldöző zsarnoki omnipotens államot. Az az állam, mely tiszteli az egyház jogkörét, de nem engedi és nem adja világi karát arra, hogy oly dolgok kényszeríttessenek ki, a melyek természetüknél fogva kényszert nem tűrnek, az az állam, mely azt mondja : én rokonszenvesen állok az egyház igyekezetével szemben, de nem akarom, hogy az egyház nemes belső feladatából hatalmi érdekek kultusza nőjjön ki: ez az állam szerintünk az igazi jogállam, a civilizált állam. Az a másik állam ellenben csak a középkor visszaidézése, melyre nézve csak a zsarnoksági államokban találunk példát, soha hazánkban nem követendő példát. Ez felfogásunk és irányunk közt a nagy, mélyreható különbség ! Én is hiszem, méltóságos főrendek, hogy ha ez az intézmény életbelép — és itt sajátságosan találkozunk — a vallási érzésnek egy új melege fog elöállani, igen, fel fog lendülni, és én nem ellenszenvvel, nem irigységgel nézek oda, nem úgy nézem azt, mint, hogy egy francia írót idézzek, ha a szenteket az ördögnek dicsérnie kell; én rokonszenvvel, én reményekkel nézek erre. De ez miért fog elöállani ? Elő fog állani azért, mert mindenütt előállott az egyházi élet bensösége, nemessége, emelkedése, a hol mindazokat a becses eredményeket, melyéket eddig a kényelem pihenő párnájára lefeküdt egyház az .állam kényszerétől várt, most a hívek kedélyének és vallási érzésének kultiválásával kell elérnie. Ez az igazi nyeresége az egyháznak és ebből gyűlnek az egyháznak nagy kincsei, azok a kincsek, a melyekkel azután az itt oly nagy kedvteléssel mutogatott kommunisztikus és szociálisztilcus vörös zászló megfékezésére siker reményében törekedhetik; de azok a kincsek, a melyeket állami kényszerrel gyűjtenek, hamis, vagy legalább csekély értékű aprópénzek és nem szinaranya a vallási erőnek és a vallási érzésnek. Én Toqueville-lel tartok, a ki azt jegyezte meg, és ez az igazság demokratikus államban és társadalomban kétszeres erővel bír, hogy annál biztosabban áll egy vallás és egyház, annál mélyebb a vallásosság a családokban és egyénekben, minél kevesebbet avatkozik be az egyház a világi ügyekbe és nem akar az egyház másutt érvényesülni, mint épen a vallási élet terén.« külföld. A franeia protestantismus történetéből, Franciaország történetében a mérséklet és haladás politikájának egyik legnagyobb diadala lesz mindig a nantes-i edictum proclamátiója. A hosszú háborúk után, melyek kétségbe ejtették az országot, a lelkiismeret szabadságának elvét eltörülte egy törvény, melyre az uralkodó megesküdött és melyet visszavonhatlannak nyilvánított. De dacára leveretéseiknek, és IV. Henrik lemondásának, a protestánsok nem harcoltak hiába. =>Csodálatos dolog, melyet a világ nem ismer el, mondja egy akkori író. ezek a hugenották elvesztettek minden ütközetet, és mégis kivívtak ügyüknek minden sikert. Annyira, hogy győzteseknek lehetne mondani őket, mikor legyőzettek.* A nantes-i edictum tényleg nem is tett semmi különbséget a protestánsok és római katholikusok között. »Minden nyilvános tisztségre, méltóságra és hivatalra képeseknek« nyilvánította őket. így tette le Franciaország, megelőzvén ebben minden más nemzetet, 1598-ban az alapját ama szükséges szabadságoknak, melyeknek diadalát csak két századdal később kellett a forradalomnak kivívnia. De a nantes-i edictum hatalmas ellenségre talált a pápaságban, mely hajthatatlan makacssággal arra törekedett, hogy visszavonassák az a törvény, melyre a római klérus úgy tekintett, mint »a legátkozottabb edictumra, mely által a lelkiismeret szabadsága mindenkinek meg van engedve, a mi a legrosszabb dolog a világon*. Mikor 1685. jul. 2-án Dániel de Cosnae, valence-i érsek így szólt collegáihoz a francia klérus nagy gyűlésén: »az eretnekség kipusztítása egyetlen feladatunk«: ezzel világosan kimutatta, milyen szerepet játszott a klérus a francia protestantismus kipusztításában. Az első nemzeti zsinat óta a református egyházak nem szűntek meg befolyásukat az üldöztetés dacára is nagyobbítani; sokan voltak hatalmasak minden provinciában, és mindig találtak lelkes, buzgó embereket szolgálatukra. Calvin nagy neve dominált e református mozgalomban, mely mélyen áthatotta az egész nemzetet és dicsőséggel került ki a XVI. század hosszú harcaiból. Azt hihetné az ember, hogy a nantes-i edictum végét vetvén a küzdelmeknek, melyek oly soká elválasztották e két egyházat, lehetővé tette, hogy most egyesüljenek és nemes vetélkedéssel működjenek béke és türelemért Franciaország javára. De a klérus, mint a római traditiók örököse, mely csak az egységben látja az igazságot, nem akarta megtűrni egy eretnek egyház létezését és praelátusok és plébánosok mintegy szent kötelességnek tekintették annak megrontásán dolgozni. Nincs példa a történelemben küzdelemre, melyet ily kegyetlen kitartással folytattak volna, oly gyászos győzelemért. A nantes-i edictum visszavonásáért a klérusra háramlik a felelősség, mert az nem hagyta abba az igyekezetet, hogy azt elkerülhetlenné tegye. 52