Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-21 / 25. szám

hét forint értékű (I. Krón. 29, 7., Esdr. 2, 69, 8, 27., Neh. 7, 70.). Tukkijjim (plurális: pávák), [valószínűleg a tamul tógái vagy tőghai szótól származik és innen ment át a héberbe; azonos az arab és syr tukki (singularis), a chald tliisz és az attikai névragozáshoz tartozó TOUÍK kifejezésekkel (II. Krónikás 9, 21., (I. Kir. 10, 22. stb.). Kóf (majom) származik a sanscrit és malabar kapi szótól; görögül XYjrcog, xqfioq, xeífJoa németben az ős apa-hapa kifejezésnek Affe megújítása (II. Krón. 9, 21.) (I. Kir. 10, 22.). Karpasz (pamut, gyapot stb.) ugyancsak a sanscrit kar pasa, a görög wáprcaaot; és a latin carbasus (plur. carbasa, orum. Eszt. 1, 6.) Vannak azonban olyan szók is, melyek már a héberből mentek át idegen nyelvbe, p. o. a görögbe. Ilyenek : (Sóaaog, pamutból készült finom szövet, mely azonos a héber-chald buc szóval, ennek pedig synonym alakja az ős buc-sés; latinul byssus (Apoc. 19, 8., 14., Ezék. 27, 16., Eszt. 1, 6., I. Krón. 15, 27. stb.); Xípavos, Xtpavtóvro's a héber lebónóh, jelent tömjént és származik Iában igétől (Lev. 2. 1., 15., Jes. 60, 6., Jer. 6, 20. stb.) xávva, xávvp,, xáv|i (nád, káka stb.) a héber kán eh, latinul canna (nem a magyar kanna-mosó ? Jes. 42, 3, 36, 6., 43, 24., Gen. 41, 5., 22., Ex. 25, 31., Ps. 68, 31., Jer. 6, 20., Ezék. 40, 3., 5. stb.); •jcópit.vov (kömény, ánizs) héberül kammón, latinul cuminum, németül Kümmel (Jes. 28, 25., 27.); ftóppa, ajj.ópva (illatos gyanta) a héber mór, latinul myrrha (Ex. 30. 23., Ps. 45, 9., Ének. é. 3, 6., 5, 1., Péld. 7, 17., Eszt. 2, 12. stb.); xaooía (fahéj) a héber kecijóh, latinul cassia (Ps. 45, 9. stb,); xáptTjXoc (teve) a héber gámál, a latin camelus, a német Kamcel, a sanscrit kraméla, kramdaka, (Gen. 32, 16., Ex. 9, 3.): appa(3cí>v (zálog stb.) héberül érábón, átment a latinba is arrhabo vagy arrha kifejezéssel (Gen. 38, 17., 18., 26 stb.). A mint már említve volt, a sémi nyelvekben főszerep a mássalhangzóknak jutott: ezek tekinthetők valóságos betűknek, mert a magánhangzók csak mintegy megnyújtásai. Az írás általában jobbról balra történik; egyik kivétel az aethiópiai nyelv, mely talán a keresztyénség befolyása következtében az európai írásmódot követi, de régen — mint a fenmaradt és újabban felfedezett irodalmi emlékek mutatják — ez is a sémi sajátosságnak hódolt. Különösen fontos a phöniciai ős alphabet, mert ebből származtak a régi görög írásjegyek, továbbá közvetve több európai népeké. Nagyon fontos kérdés az, hogy vájjon a sémi nyelvek közül melyik őrizte meg eredeti sajátságait leghívebben a legrégibb időktől egészen máig, melyik veszített legkevesebbet a sémi typusból? Akár a lassúbb, akár a gyorsabb változást tekintsük is, be kell vallanunk, hogy a sémi nyelvek jó nagy része előbb öltött idegen ruhát, előbb vegyült össze a szomszédos népek és néptörzsek nyelvével, mint ideje lett volna individuális jellegének, hamisítatlan organismusának kétségtelen nyomait hagyni hátra az irodalomban. így az aram dialectus egészen átváltozott, mondhatni kihalt és emléke a szórványoktól eltekintve csupán az ú. n. harmadosztályú ékiratokban él. Természetesen, ezek is megbecsülhetetlen kincsek, épen mint a régi magyar nyelvre nézve Béla király névtelen jegyzőjének és Kézai Simonnak fenmaradt müvei. Ősi tisztaságát úgy hangzóiban, mint szóalakjaiban egészen Muhammed fellépéséig az arab nyelv tartotta meg, a mikor a hódító hadjáratok miatt idegen elemekkel kezdett vegyülni, míg csaknem odáig jutott, hol a héber állott az ószövetségi művek keletkezési idejében. Vannak a kik állítják — így Burckhardt is — hogy a pusztaság független fiainak, a beduinoknak nyelvében ma is az őstiszta arab kiejtés él, mert még a muhammedanismus sem tudta annyira közel hozni a hitetlenekhez, hogy nvelvök eredetiségét és nemzeti szokásaikat levetkőzték volna. Talán innen érthető meg, hogy miért jellemzi az arab még ma is úgy a sémi nyelveket, mint a sanscrit az indogertnánt, vagy még szűkebb térre szorítkozva: mint a góth a germán nyelvet! Meg kell elégednünk ennyivel, hiszen az igazság megtagadása nélkül nem hivatkozhatunk oly példára, mint a milyet a szláv nyelvben a litván, vagy a görögben a dór dialectus mutat fel, mely utóbbi a görög nyelv eredetiségét, erejét mindaddig híven őrzi, míg a Pindár, Theokritós és Simonides művei meg nem semmisülnek végképen. Itt már semmiféle XOIVYJ StáXexxoi; nem ronthat. Ennyit egyelőre a sémi nyelvekről! Molnár Lórin cz. könyvismertetés. Gyász- és sírbeszédek. Irta Csáki István bács-ómorovicai reform, s.-lelkész I. kötet. Szabadkán 1894. Schlesinger Sándor könyvnyomdájában. Ára 1 frt. Szei'ző sajátja. Ha megnézzük az egyházi irodalom termékeit, úgy tapasztaljuk, hogy számtalan egyházi beszéd jelenik itt meg csak évenként is ; de mintha a lelkészek szándékosan kerülnék a síri beszédek írását, oly kevés a productio a síri beszédekből. Pedig minden esetre a lelki építésnek egyik legalkalmasabb tere az, hol ezek szerepelni hivatvák. Im most Csáki István tollából egy olyan munka jelent meg, mely magában foglal 23 síri beszédet és 7 gyászbeszédet. Ezeknek írója, jól esőleg tapasztaljuk, hogy teljes tudatával bir annak, miszerint egy halotti seregnek és a gyászoló feleknek, kik a sírnál megállanak. lelki állapotuk sokkal inkább alkalmas a hitnek, Isten iránti bizalomnak befogadására, mint a közönséges istenitiszteleteken megjelenő híveknek serege. És e beszédekből úgy látjuk, hogy szerző a nép érzelmi körét és megfigyelt életviszonyait tartotta szem előtt. Beszédei teljesen igazolni látszanak előszavának azon nyilatkozatát: »E beszédeket a népéletből vett tapasztalás teréről hordtam össze; ha láttam legördülni egy fájdalomkönyet, elszállani egy mély sóhajt, vagy hallottam felhangzani a gyásznak panasz-szavát: e bánatvirágokból igyekeztem készíteni gyógybalzsamot a fájó lelkek számára; mivel legkivált azon a téren szerepelnek e beszédek, hol még a szunnyadó lélek s a hitben tántorgó is, a mulandóság közvetlen szemlélése által lethargiájából felverve, Istent keres. Mert míg halál lesz: hit is lészen«. Mindegyik beszédének cím felirata van, mely mint főgondolat a beszéden végig vonul. Az I. beszéd címe: »A visszamaradt vándor« öreg özvegy felett; melyben a visszamaradt vándor madárhoz hasonlítja az öreg özvegyet. Költői színekkel festi annak azon lelki állapotát, melyet érezhetett a már korábban elköltözött élettársa után; azután rámutat arra a hazára, hová költözött, az isteni ígéretre, melyet a Jézus Krisztus által elvesz a lélek, mely Istenhez szállott. II. beszéd »A hervadó remény« öreg felett; hol a földi remény fáját tünteti fel lélektani következetességgel, azután az égi remény hervadatlan voltát, mely valósággá lesz, mély vallásos érzelemmel festi. III. »A boldogságot kereső hol találja azt?« Öreg felett. Elvben a boldogságot kereső bölcset egy sötét erdőbe vezeti egy templomhoz, melynek egyik ajtaján ezt