Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-18 / 3. szám

elnök) az mindegy volna. A protestánsok közül némelyek politikai és egyházi felfogásokat illetőleg egyetértenek vele, még sokkal többen nem értenek vele egyet, de akár egyetértünk akár nem, ő nekünk nem pápánk, ő nem a protestantizmus lelkiismeretének poroszlója, a ki azzal mint valami rabbal tetszése szerint rendelkeznék. Nálunk nem olyan szokás van, mint a pápista egyházban, hol ha pápa 0 szentsége parancsolta, el kellett bocsátani nejeiket a papoknak, bár a szive hasadt is meg sokaknak a XI. században, meg kellett indulni a törökök ellen, bár esküt kellett is szegni, prédikálni kellett a pápa csalhatatlanságát, ha a magyar hercegprímással élén a jobb érzelműek tiltakoztak is ellene és most háborút kell csinálni, bár elhiszszük, hogy a felvilágosultabb pápista főpapoknak az emberiségre ráerőszakolt tételek érdekében nincs kedvük háborút folytatni. Tehát nálunk egy ember nem képviselheti az egész egyházat. És Tisza Kálmán sem képviselheti. Azért, ha valakinek az a véleménye, hogy Tisza Kálmán hozta felszínre az egyházpolitikai javaslatokat, hát tessék ezt vele a politika harcterén elvégezni. Mert ehhez a prot. egyháznak, mint ilyennek semmi köze nincs. Annyira nincs, hogy a prot. egyház majdnem egyértelmű felfogása szerint, a mennyire kikutathattuk, a történetírás, ha valamiben Tisza Kálmánt elmarasztalja, abban marasztalja el, hogy navarrai Henriket vette példányképül, a ki mindig csak ellenségeinek kedvezett, a korrektséget abban kereste, hogy feltűnően távoltartotta magát miniszterelnöksége idején a protestáns egyház felvirágoztatásának munkájától, csak azért, mert részrehajlatlan akart lenni s nem akart oly színben tűnni fel, hogy a magyar államiság szempontját a református szempontnak alárendeli, pedig tudhatta volna, hogy a református egyház felvirágoztatása eminens magyar állami érdek is. Ez persze nem azt látszik mutatni, hogy Tisza Kálmánt az egyházpolitikai javaslatok kérdésében protestáns hatalmi érdekek vezették volna. De mi most csak azt akartuk konstatálni, hogy a mint nem a protestáns egyházat illeti a dicsőség azért a jóért, a mit Tisza Kálmán miniszterelnöksége hozott ez országra, épugy nem azonosítható a prot. egyház vele vagy a prot. kormánypárti képviselőkkel, ha ezek — hogy milyen gyenge vagy erős befolyással, nem tudjuk — hozzájárultak ahhoz, hogy ama javaslatok felszínre kerüljenek, a melyeket a protestáns egyház, mint ilyen, sohasem erőszakolt, a melyeket a prot. egyház tagjai szabadelvűségöknél fogva, ha már íelszinre kerültek, meg nem tagadhatnak, és a melyektől nem félnek, nem azért, mert azok csak egy kicsit is kedveznének a protestánsoknak, hanem azért, mert — reméljük Istentől — az azok által teremtett uj helyzetben feladataiknak magaslatára fognak emelkedni. Mert eddig még nem emelkedtek. Es ezzel oda jutottunk, hogy igéretünk szerint ama szomorú tényekről szóljunk, a melyekre fentebb utaltunk. E tények pedig egy nevezetes igazságot bizonyítanak. Az igazságot így lehet röviden kifejezni: Mi protestánsok annyira nem követtük el azokat a vétkeket, melyekért Tibád Antal ur idézett szavai ránk lesújtanak, hogy valójában egészen az ellenkező túlzásba estünk. Nem hogy türelmetlenek lettünk volna; sőt inkább türelmünk egészen közönyösséggé, tétlenséggé, tespedéssé változott. Elfáradtunk, kimerültünk, elbágyadtunk. Hiszen nem is csoda. Több száz éven át kínoztak és üldöztek bennünket, elkergették lelkipásztorainkat, elvették templomainkat, kényszerítettek vallásszabadságunk védelmére a fegyver felvételére, s miután jogainkat kivívtuk, megsértették a törvényeket, melyek jogainkat biztosították, ránk erőszakoltak sok képtelenséget, a Szűz Mária és szentekre való esküvést, a processiókban való részvételt, adófizetést a pápista papoknak, s mikor azután véglegesen biztosították vallásszabadságunkat, akkor is hoztak oly törvényt, hogy a vegyes házasságból született gyermekek legyenek mind pápisták, ha az apa pápista s lehetnek a fiúk protestánsok, ha az apa protestáns és még nagyon soká gúnyoltak bennünket s egész a mai napig eretneknek tartanak. Mi pedig ápoltuk a nemzeti nyelvet, mikor azt mindenki megvetette, erősítettük a szabadságérzetet, mélyítettük a vallásosságot, szilárdítottuk az erkölcsiséget és iskolákat; emeltünk, a melyek alapjai lőnek a nemzeti művelődésnek. Óriási áldozatokat hoztunk, s mikor az állam is kezdett tenni valamit tanügyünkért, jóformán minden jogainkat átengedtük neki, csak azt az egy jogot tartottuk meg, hogy milliókat fordíthassunk a tanügy fejlesztésére. A sok küzködés és a sok fizetés a nagy szegénység mellett azt eredményezte, hogy egy egészen új ideál tűnt fel előttünk s nem az, a mely a régibb és igazibb ev. protestánsok előtt lebegett. A pyrrhusi harcokat végig harcoltuk mi már, és miután nagyon sokat veszítettünk, igazi pyrrhusi győzelemmel legyőzettünk teljesen. Az az ideál, a mely az utóbbi időkben előttünk lebeg, a halál. Berendezkedni pápista módra, elvégezni gépiesen, szabályok szerint az istentiszteletet, megelégedni azzal, hogy a művelt világiak egyszer egy esztendőben ügyeinkhez hozzászóljanak s az evangeliomi világnézletet elhagyják, bevenni egy csomó hitetlenséget tanintézeteinkbe, a hol a