Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-07 / 23. szám
s nem engedték, hogy avanpirozzon rendes avagy rendkívüli tanárnak, sem valóságosnak, sem tiszteletbelinek, No, de vigasztalhatta magát legalább pártatlan tudásával a rendes és rendkívüli tanár közötti különbségnek, mely állítólag abban áll, hogy a rendes tanárok sok rendkívüli dolgot nem tudnak, a rendkívüliek pedig a rendes dologhoz nem értenek. Tény azonban, hogy Haymunk erősen ethizál, sok defektust derekasan le is ethizál, lelkesíttetve az »erkölcsnek* tiszta ideájától. Előterjesztette pedig tárgyát először történeti szempontból, sokat s érdekesen beszélve a stoikusokról, kiket gáncsol pantheismusukért, rigorismusukért s apathiájokért; dicsér azonban a kötelesség s lelkiismeret fogalmának érvényesítéseért; csak gáncsolja azonban az epikuracismust, hol az ethika feltételes jelleget kap, a jónak fogalma elmerül a gyönyörben, az erény csak eszköz a hedonismusra s az erkölcsinek is csak mellékes (accidentális) szerep jut. Megnyugszik azonban az érzéki gyönyör fogalmát idealizáló epikuraeismustól haragra gyuladott előadónk a keresztyén felfogásban, mely a személyiségnek értékét felismeri, a tiszta erkölcsit felszabadítja s azt Istenhez és Krisztushoz való viszonyában nézi. Historizál ethikusunk aztán tovább. Elmondja elég kemény kritikáját az angol moralistákról, kiknek főhibája, hogy a tiszta erkölcsit eudaimonismussal szennyezik be s e szenny után mosbatlanná lesz Franciaországban az atheistáknál, a Systéme de la nature embereinél, a kik az angol empiristák nyomába lépve levonják az elvek consequentiáját is. Bővebb figyelmet szentel továbbá Haym főleg Kant, Herbart, Schleiermacher s végül természetesen Hegel — meg Schoppenhauernek. Hegelnél a világ az ész (Vernunft) megvalósulásának folyamatában tárul elénk s e folyamatnak egyik mozzanata az erkölcsi. A »Die Welt als Wille und Vorstellung* írójánál — Schoppenhauernél — pedig az ethikának alapja a részvét, az érkölcsiségnek célja meg a szentség (szent-volt), a szentség pedig az életnek, az egyéni akaratnak megsemmisülésében, a világ álapjának az egy akaratnak való quietistikus átadásban, azaz — mint Haymunk haragosan végzi — semmittevésben, merő nihilismusban áll. História után következett az ethikai fogalmaknak, nevezetesen ; a jó, a kötelesség, a szabadság, a lelkiismeret, az erény, a rossz s a főjó fogalmának fejtegetése. Hallgattam azután Licentiatus theologiae: Ilerrmann, törekvő fiatal docensnek az újabb theologia történetéből tartott tanulságos előadásait azon heves s a »formula concordiae* hitvallást megszülő vitákról, melyek »az adiaphoristikus, antinomistikus, Osyander-féle, majoristikus, synergistikus s ílaciusi hitviták* név alatt váltak híresekké. És el-eljártam végül a francia tanárnak nyelvtani órájára is, hogy tökéletesítsem magamat a »gloire« nemzetének nyelvében, melynek gyors megtanulására jó szobámban naponkint 3 — 4 órát is szenteltem, azon leküzdhetetlen vágy támadván bennem, hogy vajha a »la capitale du monde« ba, Párisba is eljuthatnék, s ott huzamosabb időt tölthetnék. A mi aztán később meg is történt. ' Két ünnepélyt is láttam az egyetemen. Egyik volt dr. Volkmannak. a kiváló orvostanárnak rektorrá választása, és a másik: dr. Riehm theol. tanárnak tiszteletére rendezett fáklyászene azon alkalomból, hogy nevezett professzor megválasztatván superintendenssé e tisztséget nem fogadta el, mert jobban szerette tudományos egyetemi kathedráját, mint a praelatusi szószéket. A rektorválasztáskor a professzorok valamennyien díszruhájokba öltözetten jelentek meg a közönséggel zsúfolásig megtelt nagy teremben. A kathedra mellett egyenruhás pedellusok állottak őrt; ünnepélyesen hangzott az uj rektorhoz intézett beszéd, ki a jelvényeknek átvétele után szintén beszédet tartott a hallgatósághoz. A Riehm Eduárd dékánnak adott fáklyászene is érdekes nemcsak, de impozáns is volt. Tübingából, Jénából s egyébünnen is érkeztek sebhelyes és nem sebhelyes burschok, jelvényekkel, színes sipkákban, kardosan jöttek, hogy a bibliai archaeologia érdemes mívelője iránt érzett tiszteletöknek leróvják adóját. Már kora reggeltől robogtak kocsik föl s alá Halle utcáin, érdekes deák-csoportozatokkal. Ma ők voltak az urak. A megállapított esti időben mindnyájan összesereglettek egy téren s rettenetes dobszó mellett, lobogó zászlókkal, égő fáklyákkal megindultak Riehm lakása felé. Egyik-másik fáklyavivő student kifordította kabátját, s úgy viselte, bizonyosan nem azért, hogy az ünnepély fényét emelje, hanem hogy a rockot a szurok piszkától óvja (hja! takarékos a német!). Lelkesedés mellett tolongás, zűrzavar, nem menekülhetés, korlát árkába való bukás is volt elég. Örültem, mikor a tiszteletadózás aktusának vége volt s én hazamehettem kedves szobámba álmodozni a távol s közel jövőről s ez utóbbiban Párisról s megteendő utaimról. (Folyt, köv.) Krupecs István. belföld. Püspöki látogatás a horvát-szlavonországi missziói egyházakban. Indiáról, a szerémmegyei Indiáról, miután az állomáshoz kisért uraktól búcsút vettünk, Szász Károly püspök úr, Szabó Péter esperes úr és alólirott Zimonyba zónáztunk, hová 10 óra felé értünk. Az állomáson Bruics zimonykerületbeli főszolgabíró, Kovacsics zimonyi polgármester és Mándy István vámtiszt reform, hívem fogadták püspök urat, a fogadás és szívélyes válasz után a vendéglőbe tértünk lepihenni. Másnap május 19-kén d. e. 8 órakor Bruics főszolgabíró kíséretében, miután püspök úr levelezéseit elvégezte, útnak indultunk kitűnő műúton Bezsanián keresztül Szurcsin felé. Szurcsin határában lovas bandérium jött elébünk, Szurcsin község nevében Szadler községi biró, nyugalmazott cs. és kir. kapitány fogadta püspök urat, kinek szívélyes válasza után bandérium és hosszú kocsisor kíséretében Szurcsinba értünk, az ág. evang görög keleti és a római katholikus templomok harangjainak zúgása és mozsárdurrogatás között Geyer Henrik hívem házába tértünk (itta reformátusoknak nincs imaházuk, most