Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-07 / 23. szám

használjuk egyúttal annak alapjában gyógyító és valóban éltető erőt, a mely a mi baranyai parányi gyülekezeteinket is századok folyamán annyi vész és vihar közepette is fentartá. De hogy mi légyen e hatalmas erő, erről engedtessék meg beszédem végén szólni, most pedig hadd számoljak le az eszmékkel, melyek által az egyházi terhek könnyebbítését eszközölhetni vélem. Mi teszi az egyházi terhek könnyebbítésének kérdését oly égető és elodázhatatlan kérdéssé?! Ez az, a mire először is feleletet kell adnom. A mostani nehéz idő teszi ezt azzá. Mondják sokan és némileg helyesen. Az állami és községi terhek a földművelő nép vállain már önmagokban is súlyosak, a gabonaár meg alacsony s a hegyvidékiek főjövedelmi forrása, a szöllő vesző félben; és így mindezekhez járultan az egyházi teher, melyet eddig még a napszámos is megbírt, mert volt jövedelmi forrása, ma már majdnem elviselhetetlenné lesz épen ezen osztályára gyülekezeteinknek. De mi teszi elviselhetetlenné ?! Nem épen az, hogy túlságos sok, hanem az, hogy nem vagyonosság arányában, de pár számra kivetve hordozzák, minek folytán egy hat családtagot számláló napszámos, kinek házacskáján kívül egyebe sincs, többet fizet, mint a négy fertályos, de három családtagú gazda ember. Hol van itt megvalósítva a ker. elv: »a kinek több adatott, attól több kívántatik.* E külső okon kívül, van azonban egy más, mélyebben rejlő oka is annak, hogy a gyülekezeti tagok egy része előtt ma már az egyházi teher elviselhetetlenül súlyosnak tűnik fel s ez: a vallás és egyház iránti közöny, hogy úgy mondjam elfásultság. Annyira kezd ez lábra kapni, hogy a még aránylag tehetős polgár is csak muszájból, de nem szeretetből fizeti járulékát, a szegényebbje közül meg nem egy akad, a ki pusztán a lukma miatt meggyőződése ellenére elhagyja egyházat. Hogy mi eredményezte ezt, fejtegetni nem akarom, csak annyit mondok, igyekezzünk ezt kiirtani s az egyházi terheknek pár szám szerint történő kirovását haladéktalanul megváltoztatni. Hozzuk be a birtok arányában történő adózást s ez által könnyítünk a szegény terhén s a mi keveset annak vállairól a gazdagabbakéra rakunk, azt azok még elbírják s meg is fizetik szívesen, ha egyházunk iránti szeretetet sikerült bennök felébreszteni. Minden munkálatnak, mely az egyházi terhek könynyebbítésére irányul, az adózás reformjából kell kiindulnia, mert ez az egyedüli helyes alap, e nélkül jót és üdvöset alkotni nem lehet. De mivel gyülekezeteink kicsiny volta miatt a terhe ket még igy sem tudjuk könnyíteni annyira, hogy a zsellérnek se legyen sok, de meg a vagyonosabb gazda se panaszkodjék a miatt, hát mégis csak a csoportosítás eszközét kell igénybe vennünk — mondják sokan — ha gyülekezeteinket a pusztulástól meg akarjuk óvni. Hiszen helyenként épen a terhek miatt már ma is nagy a kitérésre való hajlam s milyen lesz később, ha a felekezetnélküliség meg lesz engedve?! Ezt megakadályozni nincs más mód, mint a csoportosítás. A nagymérvű csoportosítás által sokat enyhíthetünk a terheken, az igaz, de ne feledjük azt sem, hogy a jövő egyúttal a vallások szabad versenyének ideje is lesz ám s a külső hatalmával kacérkodó római egyház tudni fogja ez alkalmat a térítésre jól kihasználni, de meg az itt-ott már ma is feltünedező »futkározó atyafiak* akkor még sűrűbben fognak jelentkezni és ha a pásztor nem lesz folyton az ő nyája között, megtörténhetik, hogy akkor veszi csak észre a bajt, mikor már késő, mikor a nyáj nagy része már mételyezett. Mi nem birunk a római egyház hatalmas fegyverével, az egyedül idvezítés tanával, melynek tudata is elég arra, hogy a míveletlen hívőt egyháza kebelében megtartsa. Nálunk az egyén idvezülését az egyházhoz tartozás még nem szerzi meg. A hit adja azt egyedül, a »hit pedig hallásból vagyon*. Az ige folytonos prédikálása által lehet és kell is e hitet feléleszteni, erősíteni. S midőn ezt munkáljuk, tehát egyszersmind az egyházhoz ragaszkodást is élesztettük, erősítettük. E mostani időben, mikor híveinknél az egyház és vallás iránti közöny kezd mutatkozni, de másfelől meg az egyházak közt a szabad versenyre is tér nyittatik — nemcsak hogy csoportosítanunk s ez által az igét kevesebbnek hallhatik, nem szabad, sőt inkább a legkisebb helyre is őrt kell állítanunk, ki az ige hatalmas fegyverét, szószéken és az életben, alkalmatos és alkalmatlan időben ha kell az úr szelíd gyengédségével, ha kell. nemes haragjával tudja forgatni, hogy a nyáj körül olálkodó farkasokat tova űzze s híveit egyházának megtartsa. (Folyt, köv.) Búzás LctjOS. ISKOLAÜGY. A tanítói fizetések rendezésének munkába vétele. Az 1893-ik évi XXVI. törvénycikk végrehajtásának előkészítése országszerte megindult. Az egyházkerületek és egyházmegyék megkezdték az erők számbavételét. A beregi egyházmegyéből kezeink közé jutott az uj esperesnek I-ső körlevele, melynek a tanítói fizetések rendezése a fő tárgya. A körlevél erre vonatkozó része következőleg szól: Nagytiszteletű Nagy Sámuel ur, 339 hiv. sz. alatt május 4-ről keltezve: Tekintetes Beregvármegye közigazgatási bizottságától 290 számmal jegyzett határozatot tett át hozzám, melyet jelen köriratom kapcsában kivétel nélkül minden egyháztanácshoz eljuttatni annálinkább kötelességemnek tartom, mert az országgyűlés által hozott, király Ő felségétől szentesítést nyert törvény ezen határozattal nyilvánított végrehajtása hitfelekezetünk úgy szellemi mint anyagi érdekeit oly közelről és nagy mértékben érinti, hogy az e tekintetben teendő végérvényes nyilatkozatok és intézkedések protestáns egyházunk valláserkölcsi életfejlődését s e mellett anyagi erejét is illetve oly komoly és öntudatos számvetést és meggondolást igényelnek, melyeket első sorban egyedül a helyi viszonyokkal teljesen ismerős, az anyagi helyzetet elfogulatlanul megbírálni képes egyházi testületek vannak hivatva, egyes távol álló ember e tekintetben határozott vélemény- vagy épen utasításadásra aligha vállalkozhatik, mert a jövő eshetőségeivel szemben a felelősséget senki sem örömest vonja magára. Minden esetre kívánatos s hitfelekezetünk szabadon mozoghatásának feltétele köti a protestáns testület és hatóságok lelkére, hogy a köznevelést, a közoktatást saját erejükből s igy önrendelkezésüknek épségben tartásával kezeljék s fejleszszék a kor és törvény kívánalmainak megfelelőleg hova-tovább; mind ezt meg anyagi erejének