Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-17 / 20. szám

mondanom, hogy iskolai praeparatiónak sok is, s ha szakértekezésnek kevés, de egyidejűleg kezesség arra, hogy írójától nagyobb méretű szakmunkát is várhassunk. Ügy tetszik, hogy midőn Rácz Cicerónak nagy jelentőségű s rhetorikai tekintetben is jeles beszédét iskolai használatra interpretálja, öntudatlanul, tisztán eredet hajlamából kifolyólag példát ad arra, miként kell és kellene lelkiismeretes, szakszerű munkát végezni még oly feladat keretében is, mely már természeténél fogva kevésbbé tarthat számot magosabb szempontból vett mérlegelésre. A szakember érzékére vall az az apparatus, az anyagnak logikus elrendezése, mely a kis munka szerkezetét jellemzi. A szöveg előtt adja a beszéd tárgyának historikumát oly részletességgel, a minővel csak egy iskolai praeparatióban adható és lehetséges. Azért mondom, lehetséges, mert nem alap nélküli a kérdés vitatása napjainkban, mikor sok panaszt hallunk a túlságos alaposság miatt, hogy a középiskolának a szó szigorú értelmében célja és feladata-e az ismeretek mélyítése, vagy elég a fő von ások, a sarkalatos tételek közlése, elsajátítása. s az ismeretkör minden oldalú megvilágítása, a részletek analyzise a felső oktatás, kiválóan s szakpálya munkája. Nézetem egészen közel áll azokéhoz, kik a mérsékeltebb követelések hívei, kik annak az észszerű elvnek barátai ma is: Keveset, de jól! A nyelvek tanításában, s épen a latin nyelvnél még egy évtizeddel előbb is az volt a megölő copfunk, hogy agyon grammatizáltuk a tanulót; nem vizsgáltuk, nem értettük meg tanítványainkkal azt a szellemet, a mely ez egymás mellé fűzött gondolatokban visszatükröződik; kevéssé hoztak benső kapcsolatba azzal az élettel, mely egy kihalt világ nagy és nemes gondolkozóinak hagyományában életre kel, s beszédes, ha a fogalmak jegyein át magokhoz a fogalmakhoz, a kifejezések lelkéhez eltudunk jutni. Ma már azonban épen e téren fenyeget új veszedelem, e tekintetben kell egy másik véglettől tartanunk. Szakítva a mult irányával, midőn javítani kívánunk, akaratunk ellenére túllövünk a célon. Medicina peior morbo ! Buzgalmunk, szaktudásunk, annak meg-, nem ritkán túlbecsülése belevisz az iskolában is abba a végletbe, melyet stereotyp jelzővel »Deutsche (!ründlichkeit«-nak lehet nevezni. Az bizonyos, hogy a mióta a polyhistorság kora lejárt, a szakképzés következtében természetszerűen előállott, elő kellett állania a tudományágakban a belterjes ismeretszerzésnek és közlésnek. De, midőn ehhez képest a szaktudomány követelte alaposság igényeinek akarunk eleget tenni, pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk az iskola feladatát, a gyakorlati alkalmazhatóság és kivihetőség szempontját. És épen e részben, gondolom, ma már sokan egyetértünk, hogy csak annyit s oly módon adjunk tanítványainknak bizonyos ismeretkörből, a mennyi megemészthető, a mennyi épen szükséges és elégséges, s a mi, és ez a fő, a többi studiumok háttérbe szorítása nélkül feldolgozható és sikerrel tanítható. Nincs tanárban, tankönyvben iskolára, a tantárgyak egyenletes kapcsolatára és kölcsönhatására nagyobb veszedelem, mint ha a szaktanár leggyakrabban túlbuzgóságból, néha talán a szakismeret értékének túlbecsülésével járó elfogultságából túlterjeszkedik, vagy oly tankönyvet adunk tanítványunk kezébe, mely épen alapossága miatt már eo ipso nem használható! Nem célom a mondottakkal a szóban forgó praeparatió értékét csökkenteni, sőt szivesen ismétlem, írójában a szakember hivatottságának kétségtelen jeleit látom. Ellensége vagyok azonban a középiskolai tanítás feladatából és meggyőződésből minden olyan törekvésnek, mely a modern tudományos szakképzettség követelményeinek tetszetős hangoztatása mellett az ú. n. »alaposságot «, felesleges, a tanuló ismeretkörét vajmi kevéssé gazdagító subtilitásokat. szóljunk őszintén, a még mindig német minta nyomain járó merev systematizálásokat iparkodik továbbra is oktatásunkban és tankönyveinkben állandósítani. Ha jogos a panasz, megengedem, talán nem oly horribilis mértékben, a mint azt már a szakemberek is, s még sűrűbben a nem szakemberek hangoztatják, hogy iskoláinkban túlterhelés van, annak alapja nem annyira a tárgyak sokféleségében, de igen is abban a rajtunk és bennünk mód felett elhatalmaskodott alaposságban, nagy előszeretettel űzött aprólékoskodásban keresendő. Szerzőnk épen ez oldalról adott alkalmat vázolt megjegyzéseim elmondására. Eljárásának okát abban találom, a mire imént mutaték rá: benne és nála is a par excellence szakember túlsúlyra emelkedett az iskola szerényebb, s épen ez okból gyakorlatilag is kivihető érdekei felett. Hiszen elismerem én, hogy a szöveg elején adott helyzetrajz gondos, a földrajzi és históriai anyagnak ügyes felhasználásával készült s szép irálylyal megírt dolgozat, s becsét sem vitatom el a maga helyén, de az is bizonyos, ez az én meggyőződésem. hogy nem iskolai segédkönyvül használt praeparatióba való, és felesleges is, legalább oly kimerítő tárgyalással, mint azt szerzőnk teszi. Nekünk ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a gimnázium felsőbb osztályaiban évenkent legkevesebbet, két klasszikus írót, s lehetőleg összefüggő egészben tanítunk. Lehet-e már most azt a két írót, vagy ugyanazon auctornak más-más darabjait hasonló terjedelmes apparatussal tárgyalnunk ? Ez kivihetetlen : még akkor is, ha egyébként csupa jeles deákkal volna dolgunk, a mi pedig sajnos, ellenkezőleg áll. Vagy hát a »bölcs kiválogatás* elvéhez folyamodjunk? Egyes részek kihagyása, összevonása megnehezíti a könyv használatát., s nem mindig számíthatni arra sem, hogy az illető tanár nem a kényelmesebb módját választja-e a dolognak, s a helyett, hogy csak az elengedhetetlenül szükséges részeket jelelné ki, reá bízza a tanítványaira, hogy boldoguljanak a mint tudnak. Véleményem szerint ennélfogva elegendő lett volna a történeti előzmények, a beszéddel kapcsolatos és abból folyó vonatkozások rövid megvilágítása, már csak azért is, mert Cicerónak épen e beszédjéhez a kellő történeti előismeretet az előző osztályok történelmi tanításai is megadták. Iskolai praeparatióban a fősúlyt különben is az író nyelvi magyarázására kell helyezni. Igv hatol be az ifjú lépésről-lépésre az író szellemébe, magába a tárgyba. Ha valahol, e részben magyarázatra szorul a növendék, s ha valamivel, épen a helyesen értelmezett szó- és mondattani praeparálással készítjük elö a hű és a mellett magyaros fordításra. Csak ebben is mértéket kell tartanunk akár grammatikai szőrszálhasogatások, akár a felesleges bőbeszédűség tekintetében. Amaz a tudás értékét nem emeli, s csak korai tudőskodásra, hogy ne mondjam, tudákosságra kapat; a tanítás magosabb fokán pedig minden szónak, könnyebb mondai fűzéseknek szótárszerű magyarázgatása az önálló gondolkozás és reflexió kockáztatása nélkül nem képzelhető. Pedig a paedagogiai belátással vezetett tanításnak egyik titka épen abban rejlik, hogy fokról-fokra többet és többet bízzunk tanítványunk önmunkásságára. Rácz praeparatiójában a helyes eljárást egészben sikerrel alkalmazza, s abban meg, hogy figyelmét főképen a jó, magyaros kitételekre fordítja, határozott dicséret illeti. Kifejezései sejtetik, hogy azok visszaadásánál az anyanyelv analógiájából indult ki, s a rokon és analóg példák összevetéséből állapította meg a találó, jellemző kifejezést. A reáliák alkalmasan fűződnek a szöveg tárgyi értelmezéséhez, s kiegészítik és praecizirozzák a régiségtani ismereteket, melyek nagyjában alkalomadtán már előzőleg