Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-22 / 8. szám

hit tartalmában nem lényeges a hány isten, hanem épen az. hogy megvan benne a hit. Akár több istennek, akár egynek is hódoljon az ember, a több élet épen oly áhítattal borulhat le, mint az egy előtt, csakhogy míg egyik esetben tévelyeg, a másikban nem. Amott az anthroposz valóban pszükhikosz és szarkilcosz, míg emitt nem. azaz. nem volna szabad olyannak lennie. A Korán hirdeti: Allah egy; az ószövetség is: Jáhve egy, de azért egyiket sem mondhatjuk tiszta monotheismusnak; általában pedig így vagyunk minden vallással, mert a polytheismus és mono -theismus közt bajosan lehet lineát húzni, hogy a vonalon alól legyen a polüsz, azon feliil pedig a monosz. E szerint a persa vallásban Ahrimán (das bőse Princip) a voualon alól. míg Ormuzd (das gute Princip) a vonalon felül esnék, tehát még egy és ugyanazon vallásban is helyén lenne az osztályozás. Annak a gondolatnak adtunk előbb kifejezést, hogy az ószövetségi Jáhve sem mondható tisztán monotheosnak. Vájjon nem vád ez ? És ha nem, mivel igazolhatjuk? Lássuk csak!... Tagadhatatlan, hogy a Mózes által alkotott tiz szó fektette erkölcsi alapra iszráél népe vallását. Hogy előbb milyen volt? — eldönteni bajos, de a bálványimádás mellett sok jelenség bizonyít. Ez az állítás első tekintetre. merésznek látszik, mert Egyptom népe nem volt bálványimádó, már pedig az iszráéliták sokáig tartózkodtak Egvptomban, tehát tanulhattak volna. Ámde nem tanultak, mert e makacs nép sokkal inkább gyűlölte az elnyomót, semhogy tőle valamit elfogadott volna és e mellett ott élt a nemzet szivében bizonyos őstradició az igéret. Kanaán földjéről, melynek erejét az új dolgok meg nem törhették. Mózes is jól tudta ezt és mint okos ember épen e kettőre alapítá a kivezetés nehéz problémájának megoldását. Először is oly hatalom után kutatott, mely előtt a nép ne csak félelemből, hanem tiszteletből is térdet hajtson. Ennek a hatalomnak gondolata pedig khaoszszerííleg megvolt abban az őstradicióban, csak életre kellett szólítani. És Mózes megtette, mert vette a kijelentést: »vagyok, a ki vagyok< (Ex. p. 3. v. 14.). A kijelentés azt bizonyítja, hogy Mózes megtalálta ugyan a felsőbb lényt, de egy szóval még nem tudja kifejezni. Különben is »ehje aser cltje« (vagyok, a ki vagyok) kifejezés csak a /.-«/-alakban jelenthet valami felsőbb lényt, míg a hifiiben — hol szintén így van —• az értelme már más. Mózes valószínűleg az előbbit vette és értette alatta, mint egyben (in Deo solo) e szók konplekszumát : Előah, Elóhim és talán Kerubim. Ama fennebbi kijelentésből származott aztán a Jáhve szó összevonás útján, de csak később, mikor a nyolcadik század prófétáinál már úgy találkozunk vele, mint valóban egyedüli, szellemi istennel. Úgyde míg e csúcspontra emelkedett volna tel az istenfogalom Jáhveban és mielőtt Mózes megtalálta volna azt: vájjon minő istent, vagy minő isteneket imádhatlak az iszráéliták? . . . A ki Ezekhiel könyvét olvassa, mindjárt az első részben a kerubim fantasztikus leírásával találkozik és nem lehet eldönteni, hogy író minő hatáskört tulajdonít eme lényeknek? Jáhve mindenhatóságának, avagy bölcseségének voltak-e szimbólumai ? Nem, mert a második szó tiltja .láhvenak bárminemű jelképes kiábrázolását. Ha azonban olvassuk az ószövetség számos analóg helyét, az újszövetségből János Jelenések könyvét: az ember mégis csak azon gondolatra jön, hogy az ótestamentomi nép felfogása szerint Jáhve körül sajátságos alkotású lények lehettek, kik készen álltak mindenkor parancsai végrehajtására. A szövetségsátorban p. o. ott vannak a kerubképek és mivel a sátor Jáhve földi lakhelye, a kerubok Jáhve lakhelyének őrzői lehettek. Nagyon hihető, hogy a kerubok az ős sémi cultűs maradványa, mert az ismert mvthologiák egyike sem jogosít azon föltevésre, hogy talán Ázsia valamelyik népétől szivárogtak volna be. Tekintetük izzó parázs, égő fáklyához hasonló, tehát lényegük mint Jáhvenak a tűz és így egyek, de míg Jáhvet kiábrázolni nem szabad, addig a kerubokat igen. Miért ? Azért, mert Jahve már szellemi isten, de a kerubok csak őrzők és kísérők. Ezekhiel négy élőlényt látott ugyan egy-egy fejjel, de négy arccal: ember, oroszlán, bika. sas és négy szárnynyal, négy kézzel és egyenes lábakkal, melyek alul borjúlábakhoz voltak hasonlók, de nincs tisztában azzal, hogy vájjon egy volt-e, a mit látott, vagy sok ? . . . azaz, a négy élőlény össze volt-e forrva, vagy nem? A kerub szó jelentése sok mindent megmagyarázna, ha lenne a héberben olyan gyök, melyből származtatni lehetne. E kérdés eldöntésénél legjogosabban rób főnevet — mely rábab igétől származik — vehetjük fel. Rób többese róbim és elébe téve a ke szócskát, lesz ke-róbim, melynek jelentése: 7nint sok, clZRZ a próféta szerint is a kerubok mint solc jelennek meg, tehát a szó a többség fogalmát rejti magában. Az első kerub arc pedig ádám szóval van jelezve, a mi földet, talajt, humuszt tesz. Láttuk azt is, hogy a négyes szám a kerubok leírásánál uralkodó, úgyde e számot Jáhve lak helyében a szövetségsátorban is megtaláljuk, mert a sátor négy szegletű volt; a kenyeres asztal és a kenyerek, az égő áldozati oltár, a füstölő oltár szintén négyszegletűek voltak. Az áldozati cselekvénynél négy dolog kívántatott meg: közeledés, kézrátevés, leölés és vérhintés. E mellett a négyes szám előjön Jáhve négyes működésében: »ki kóh ámar adonáj Ihve af kiarbaal sefátaj háráim kbereb verááb vekhajják rááll vádeber siilakhti el Jerusálém lehakrit mimmennáh ádám ubehémáh« (Ezekli. p. 14. v. 21.), azaz: »mert így szól Jáhve az én uram: hátha még az én négy büntetésemet bocsátom csapásul Jerusálemre. hogy kiöljék abből embert és barmot: a kardot és az éhséget, a dühös vadállatot és a dögöt.« És most feleljünk meg a felvetett kérdésre: leheltek-e az iszráéliták bálványimádók és minő isteni vagy isteneket imádhattak 3Iózes előtt ? Az istenfogalornból indultunk ki úgy, a mint Mózes megtalálta, melyből származott a Deus solus: Jáhve, mint isteni erők komplekszuma és mint a nyolcadik század szellemi istene. Hivatkoztunk Ezekhiel istenfogalmára, ki Jáhvet a kerubokkal hozza kombinációba és lényegüknek a tüzet mondja, mint a melyben Jáhve is Mózes előtt megjelent. A kerubok felelmet és tiszteletet gerjesztő lények és mivel más népeknél, illetve azok hitvilágában nyomuk nincs: az ős sémi cultus maradványának kell tekintenünk, mely mint szent tradíció fenmaradt mindvégig, úgyhogy Ezekhiel, ki 597-ben még élt, Jáhve mellett szerepelteti, mintegy felhíva a figyelmet arra, hogy ama régmúltban az iszráéliták kerubimádók lehettek és hihetőleg Jáhve is, először mint elsőrangú, majd egyedüli isten, a kerubok közül emelkedett ki, hogy legyen belőle nemzeti isten, ki előtt népe félelemmel és tisztelettel hajol meg. Ámde a kerubokat ki is lehetett ábrázolni, mint földi isteneket, hiszen arcuk ádám, a humusz szóval van jelezve, mely külsőleg első sorban lényeges és valószínűleg ábrázolták is. melynek nyoma az ószövetségben a sátoron kívül a házi istenbálványokban is látszik. Lehettek hát az iszráéliták bálványimádók, tisztelhettek több istent és Mózes az Isten embere volt az, ki a kijelentésben új istenfogalmat jelölt, mely alapja lett a monotheismusnak, de tisztán csak a híres próféták lelki világában. mert a nép maga sohasem tudott megszabadulni a particularismustól, sem attól a szent hagyománytól, mely az egy istenre akárhányszor árnyékot is vetett íme, valóban bajos határvonalat húzni a polytheismus és monotheismus között. Molnár Lörincz,