Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-15 / 7. szám

nélkül, hogy kímélné a protestáns lelkiismeretet, mely a zsidók hazafias lelkesedését szeretné provokálni a nélkül, hogy ezeknek megértené szent nemzeti hagyománykép élő aggodalmait, a nélkül, hogy a társadalmi összeolvadását elfogulatlan együttérzésen kezdené. Mit tarthat egy protestáns ember? Engedje meg e Lap tisztelt szerkesztője, hogy nyiltan, őszintén, félreértés nélkül konstatáljam.* Vegyem elé a bibliát: Lukács V., 37—38. így hangzik : »És senki nem tölti az új-bort ó-tömlőbe, mert az újbor megszakasztja a tömlőket ós a bor kiomol, s a tömlők is elvesznek. Hanem az w^-bort ^/-tömlőkbe kell tölteni és mind a kettő megmarad.« Az új eszmék, új áramlatok, melyeknek hagyománya az egyház és állam százados tusáiba ereszti gyökérszálait, a nagy francia forradalomban ós a XVIII. évszáz bölcsészetében szökkent sudárba és ma már az iclők viharainak ellenáll, megrohanják a protestáns egyház szervezetét, a protestáns öntudatszövetet is : kérdés nem szakítja-e meg az vó-tömlöta az »új-bor ?« Épp e ponton válik külön a valódi protestáns felfogás a selejtes, a divatos, a mondhatnám semmi történelmi emlékkel nem törődő., a mindent egyszintre hozó »álliberálismus«-tól ép oly távolra, mint az elfoglalt felekezeties felfogástól, a klerikális vallásszabadság reverzálisos boldogságától. A compelle intrare most ezt az alakot ölti: határozzon a szülő a gyermek vallása felől, sőt egyezkedjenek a jegyesek. A magam protestáns öntudata legelőször is a hitet vizsgálja meg, hogy bírja-e az ó-tömlő az új-bort: azaz a lelkiismeret teljes szabadságát, az összes honpolgárok hitbeli függetlenségét hirdető jelszavakban van-e valódi tartalom, van-e meggyőződés, van-e hitbeli őszinteség? Vagy a biblikus képet alapul véve az eszmék jelképezésóre: az ó-tömlö nem alakulhat-e át új-tömlővé, az ó-ember nem vetkőzhetik ki magából és nem válhatik-e új-emberré? Mert ha ez lehetséges : akkor az elkeresztelósi kérdés megoldást nyer a hívők lelkében; nem az államhatalom körülsáncolt vódművei mögé rejtőzik a kisebbsége tudatában gyávává halványult protestáns lelkiismeret, hanem kiáll a síkra a hit rendíthetetlen erejével és annak idején a gyermekül elkeresztelt, de öntudatra ébredt ifjú visszaköveteli a maga evangélium* A legnagyobb készséggel és örömmel. Sőt kérem, bogy máskor is szerercséltessen soraival. Az ilyen gondolkozású világi hitfeleink, mint most Spectator s a múltkor dr. Sincerus, ha sorompóba lépnek, csak nyereség az egyházra és sajtójára nézve. Szerk. adta elidegeníthetetlen jogait, melyeket véd a törvények őre : Jézus. A polgári házasság nem érinti a valódi protestáns öntudatot. De nem azért, a mi felől a dogmatikus harcok idejére emlékeztető módon beszélnek, hogy a házasság nem sacramentum ? Oh nem: a házasság szentségét minden protestáns lélek érzi, az Isten áldása nélkül megkötöttnek nem tartja. Csak oly üdvösségi igéret pecsétjét nem találj a a polgári szerződésben, mely a hitélet sacramentumaihoz van kötve. De épp itt a tévedés, épp protestáns részről. A mélyebben érző szívek aggódva gondolnak a mai kor, a »fin du siécle« léha felfogására, mely a polgári házasság létrejötte után fenyegetné a valódi keresztyén családéletet. Igen, mert érzik az ó-tömlő szakadozott voltát. Mi hát a protestáns álláspont? Nem szembe szállni az állam követelményeivel, mert az állam a felekezetek álláspontjait nem egyeztetheti, mert jaj annak a felekezetnek — ha mindjárt az egykor uralkodó egyház is — mely útjába áll az állami élet kikerülhetetlen követelményeinek! Nem léha jelszó, nem felkapott kormánybuktató taktikus fogás a polgári házasság kérdése, sőt egyetlen egyházpolitikai kérdés sem az : minden katholikus jellegű államban kikerülhetetlennó vált, mert az állameszme maga mellett külön politikai jogosultsággal felruházott souverain egyházat nem tűrhet el, mert különben saját létezéséről mondana le. Az államfenség jogát maga az Idvezítő elismerte, mikor liangoztatá, hogy »adjátok meg a császárnak, a mi a császáré«. Mi átadjuk-e a család ethikai alapját: a házasság keresztyén jellegét, ha a polgári szerződést a maga módja és formája szerint megköttetni hagyjuk? Nem: miénk a lelki viszony megkötése és . . . itt a sarkkülönbség: nem miénk az áldás, de a hitélet valódi forrásait megnyitjuk a szívben, hogy »az igaz ember a hitből megéljen«. Bánt-e tehát minket az állam a házasság polgári megkötése által ? Nem. Oh rosszúl mondám: bánt, de nem azért, mert bántani akar, hanem azért, mert gyenge a mi hitünk, mert léha a mi felfogásunk, mert a Jézus által oly fenséges szigorral megkövetelt tisztaság nem él bennünk. Elszakadozott az ó-tömlő, de a szív újjászülethet ós oly erős szövetté válhatik, melyben az új-bor kárt nem tesz. És így vagyunk a vallásszabadság kikerülhetetlen szükséges rossz következményével : »a felekezeten kívüli« állapot szabadságának kérdésével szemben is. Csodálkozom ugyan, hogy »keresztyén « államban ez lehetséges volna. De a nagy forradalom hagyományának pezsgő új bora forr még.