Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-04 / 18. szám

ténet-, nyelv-, természettani tanszék tárgyainak ellátásáról gondoskodott. Azon kitartó munkásság és buzgóság tehát, melyet a pápai egyház és derék tanára Márton István egy évtized alatt kifejtett iskolájának emelésében, meghozta az óhajtott eredményt, mert a pápai tanintézet valóban a dunántuli vidék főiskolájává lett. A dunántuli egyházkerület már 1797. juniusában Tatában tartott gyűlésén elismerte kerületi anyaiskolájának, 1804. augusztusában pedig a Pesten tanácskozó négy egyházkerület képviselői is elismerték a debreczeni és pataki főiskolák testvérének. Ugyanazon nemes buzgalom, mely a pápai kollégiumot életre hivta, adott ösztönt a komáromi egyháznak is, hogy iskoláját régi fényére emelje, sőt főiskolává fejlessze. A komáromi iskolában a XVII. század végéveitől kezdve egy rektor és egy pár segédtanító vezetése alatt, a tanítók buzgósága szerint, a gimnáziumnak több-kevesebb osztályai állottak fenn. Volt idő, midőn — habár csak titokban — a rhetorika, sőt poézis is előadatott. Mária Terézia alatt azonban tiltva volt a grammatikánál felsőbb osztályok fentartása. Miután II. József rendelete és az 1791. XXVI. t.-c. nyugalmasabb napokat szerzett a protestánsoknak, a komáromi népes egyház is virágzásnak indult. 1793-ban már folyamodnak az uralkodó elé, hogy iskolájukat teljes gimnáziummá fejleszthessék s számára alkalmas épületet emelhessenek. A két dunai egyházkerületnek s egyes protestáns családoknak áldozatkészsége által gyámolítva, 1797-ben már az uj diszes épületben nyittatott meg egy teljes főgimnázium, melyet aztán a komáromi egyházmegye »Révkomáromi Tractuale Gymnasium« cim alatt pártfogásába és gondoskodásába vett. A komáromi egyház azonban nem volt megelégedve csak gimnáziummal, hanem mint a Dunántulnak legnépesebb és legvirágzóbb gyülekezete, kollégiumra tartott igényt s hogy célját elérje, nem rettent vissza semmi áldozattól. E magában véve dicséretes buzgalom egy három izben megujult áldástalan küzdelmet eredményezett a komáromi és pápai egyház s az utóbbinak részén álló egyházkerület között. A kollégium birtoka feletti harc 1804-ben tört ki először, midőn a kollégium ez idő szerinti tanárai: Márton István, Tóth F. és Látzai részint személyes indokból, mert a helyi egyháztanács által követelt, de tanári önérzetüket sértő subordinatiótól szabadulni óhajtottak, részint a közügy érdekéből, mert a komáromi népesebb és gazdagabb egyháztól a kollégium előmenetelét inkább reménylelték: nyiltan tanácsolták a pápai egyháznak, hogyha nem bírja meg a reá nehezülő terhet, engedje át az iskolát igazi gazdájának, a szuperintendenciának; titkon pedig főleg Márton István a komáromi egyházzal szövetkezve, egyengette az utat a kollégiumnak Komáromba való átviteléhez. A komáromi egyház kapva az alkalmon, egy tekintélyes küldöttség altal kérte az egyházkerületi gyűlés előtt a kollégiumnak áthelyezését, kifejtvén azon okokat, melyeknél fogva a főiskola Komáromot illeti meg s tekintélyes ajánlatot tévén egy uj tanszéknek létesítésére s a szükséges épületek felállítására. De a pápai egyház a részére megnyert szuperintendens, Torkos Jakab és Pázmándy József főgondnok segítségével kivitte, hogy a komáromi egyház kérése visszautasíttatott, sőt követei, mint a közcsend megháborítói, dorgáló szavakkal bocsáttattak el. A komáromi egyház azonban nem mondott le a főiskola elnyerésének reményéről. 1807-ben Márton 1. ajánlatára folyamodott a királyi felséghez két uj tanszék felállításának megengedéseért. A helytartótanács Torkos szuperintendenstől kért információt: szükséges-e oly nagy iskolának, minőt Komárom kiván. azon püspöki megyében felállítása s kitelik-e Komáromtól más iskolák kára nélkül? Természetes, hogy a pápai egyház minden módon kimutatni igyekezett, hogy uj főiskola felállítására Pápa mellett nincs szükség és a kerületnek is terhes. Miután pedig az egyházkerület is ily értelemben tett felterjesztést a helytartótanácshoz, a komáromi egyház törekvése újból sikertelen maradt. Ettől fogva 1844-ig szünetelt a főiskolaper s a komáromi egyház megelégedett egyelőre annyival, hogy hatosztályu gimnáziumát a logikusok osztályával kiegészítette. (Folyt, köv.) Marton Sándor. BELFÖLD. A tiszáninneni egyházkerület tavaszi közgyűlése. Április 25., 26., 27. napjain volt Miskolczon, a kerület eme szokott központján, a tiszáninneniek kerületi gyűlése, mely bizonyára fölhívja s már is fölhívta a közvélemény figyelmét ama határozata által, hogy feliratot intéz, illetőleg intézett az országgyűléshez s kormányhoz, üdvözölve ez utóbbit az egyházpolitikai reformok kilátásba helyezéseért, kérvén az előbbit, hogy a protestánsok védbástyájául tekintett 1868. L1II. t.-c. ne mellőztessék, mert ez esetben a reform nem javítás, hanem határozottan visszaesés leend a protestánsokra nézve. De tartsunk sorrendet, alkalmazkodjunk a gyűlési tudósítások módszeréhez s referáljunk a gyűlésről annak lefolyása szerint. A gyűlés Kun Bertalan püspök ur felemelő, érzést keltő buzgóságteljes imádságával kezdődött, melyet anvnyira megszokott tőle, a »szép imádkozó«-tól, a kerület. Társelnök gyanánt, miután báró Vay Miklós főgondnok ő nagyméltósága nem jelenhetett meg, a mi fölött mély sajnálatát fejezte ki a közgyűlés, báró Vay Béla borsodi főispán, legidősebb egyházmegyei gondnok foglalta el a széket, rövid üdvözlő szavak kíséretében. Miután a megjelent képviselők igazoltattak, a távollevők elmaradása tudomásul vétetett: a püspöki jelentést hallgatta meg a közgyűlés. Ez volt a püspök ur 27-ik jelentése, melyet beterjesztett kerülete tanácskozása elé. Mint minden eddigi, ugy mostani jelentésében is a főpásztori gondjaira bízottak fölött való hűséges őrködésének eredményeit sorolta föl, kiterjeszkedve kerületének minden rendű dolgaira, beszámolva mindenről a jó lelkipásztor lelkiismeretes pontosságával, melyért a közgyűlés hálás köszönettel adózott szeretett vezérének. A püspöki jelentés után, mely egész terjedelmében a jegyzőkönyvbe vétetett, az alsó-zempléni s abauji egyházmegyék ama fölterjesztése került elő, melyben fölhívják a kerületet, hogy a fenforgó országos egyházpolitikai kérdésekben nyilatkozzék, mint a melyek a dolog természete szerint a reformátusokat is közelről érdeklik. E két egyházmegyei fölhívás szolgált alapul arra, hogy a közgyűlés gyönyörködhetett csaknem harmadfél óráig tartó vitában, melyben ritka egyértelműség nyilatkozott, s csak a módozatban volt eltérés a felszólalók között. A vitát Mocsári/ Lajos egyházkerületi tanácsbiró nyitotta meg, ki lelke teljes örömével üdvözölte a két egyházmegyét felhívásáért s kifejezte előre is, hogy a kerületi gyűlés mulasztást követne el, ha hallgatna, ha jogát nem gyakorolná, mikor egyenesen fölszólítják a nyilatkozattételre. Már régebben meg kellett volna ezt tenni, mert a helyzet, melybe jutott a protestántizmus, tarthatatlan. Vázolja, hogy állt elő a kormány reform-programmja,