Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-09 / 6. szám

idéz elő, nem tudjuk, fogja-e, tudja-e majd kárpótolni az állam vagy egyháza a lelkészt; de azt biztosan tudjuk, hogy ami erkölcsi nyereséggel járt az anyakönyvek vezetése s az e réven való pasztorális érintkezés, azért az állam nem lesz képes kártalanítani a papságot; azt ujabb lelkipásztori és belmissziói intézményekkel magának az egyháznak kell a papság részére biztosítani. Mind a mellett mi még sem tudunk, nem akarhatunk a polgári anyakönyvek ellenzői sorába állani. Nem követeli az ellenzést sem hitbeli meggyőződésünk, sem egyházpolitikai érdekünk, sem hazafiságunk. Hitelveink, dogmáink nem tanítják, hogy az anyakönyv csak egyházi lehet, vagy hogy polgári nem lehet. Erre nincs parancs sem a szentírásban, sem konfesszióinkban. Jézus Krisztus nem rendelt sem egyházi, sem polgári anyakönyvet; a matrikula nem az üdvösség, hanem csak a jó rend kedvéért szükséges. Egyházpolitikai tekintetek, ha nem tévedünk, nemcsak nem ellenzik, de az időt és viszonyokat tekintve, talán mondhatjuk, sürgetik, hogy erkölcsi támogatásunkkal segítségére menjünk az államnak, mely a halalmára féltékeny klérussal szemben csak igy állhat meg. Az ultramontánizmus ebben a kérdésben is makacs ellenállásra készül, lapjaiban kiadta a jelszót: »E1 a polgári anvakönyvekkel«;* mig a szabadelvű katholikusok, sőt a főpapság mérsékeltebb része is elfogadhatónak tartja a kötelező polgári anyakönyv behozatalát. Nos, már ha egyébért nem, már csak azért sem kell ez intézménytől idegenkednünk, mert az ultramontánoknak nem kell. Századok tapasztalata megtaníthatott rá, hogy ami az ultra-rómaiaknak nagyon tetszik, az nekünk rendesen nagyon veszedelmes, s a mit ők nagyon elleneznek, az nekünk rendesen tűrhető. Minden esetben pedig szem előtt kell tartanunk azt, hogy protestantizmus és ultramontánizmus nem szoktak egy gyékényen árulni, nem szoktak egy hajóban evezni. A magyar protestántizmus sokkal hazafiasabb, hogysem közönyösen nézhesse vagy épen előmozdíthassa az ultra-romanizmusnak állam és haza ellen törő hatalmi túlkapásait. Maradjunk meg tehát továbbra is a türelmes várakozásban, s ha nem lelkesedünk is a polgári anyakönyvekért, de ne is foglaljunk állást ellenök. Nem lesz az olyan rossz dolog, mint ellenzői feltüntetni akarják. Sőt azt merem állítani, hogy sok tekintetben javára fog válni egyházunknak és szent vallásunknak. Egyik külső egyházi kapocs meglazulása arra fog szorítani, * Lásd a »Religio* f. évi 8-ik számának »E1 a polgári anyakönyvekkel cimü vezércikkét, mely a polgári anyakönyvezésről azt tartja, hogy vele »a Csáky-féle februári rendeletet akarják végrehajtani.® Sz. F. hogy a belső, a lelki kapcsokat, erősítsük egyházunk és hiveink között. Rávezet arra, hogy az elveszített jogi eszközök és fegyverek helyett erkölcsi és evangéliumi erőkkel dolgozzunk Isten országában. Meg fogja értetni a most még makacsokkal és indolensekkel is, hogy az egyházban a hitéleti vagy valláserkölcsi erők és tevékenység ápolása fontosabb, életbevágóbb, apostoliasabb munka, mint az anyakönyvi kivonatok és megkeresések bürokratikus munkája. Visszaad igazi lelkipásztori hivatásunknak, melytől a modern irka-firkákkal elhalmozott »lelkészi hivatal« ugyancsak sokszor és sok helyen elvont. Polgári anyakönyvezés, eshetőleg szabad vallásgyakorlat és polgári házasság : nekem ugy tetszik, hogy ezek lesznek azok a — meglehet keserű, de hatásos — gyógyszerek, melyek által evangéliumi egyházi életre éiesztetünk. A külföldi protestántizmus életpéldájából mi legalább ezt tanultuk; már pedig mi is az evangélium hajtása vagyunk s ami a külföldi protestantizmust hatalmas erőre juttatta, minket sem satnyíthat el. Igy jutunk, igy fejlődünk ki lassanként ebből a paragrafusos, bürokráciás s örökösen csak adminisztráló egyházból hitben és szeretetben munkás élő egyházzá, valódi hitközösséggé. Sz. F. Az apostoli királyi jogok és a pápa. III. Különösen fontos és aktuális 0 felségének az u. n. katholikus alapok és alapítványokra való legfelsőbb felügyeleti joga. Ez csak kisebb részben az apostoli cim kifolyása, mert hisz ez alapítványok nagyobb része az államtól s a királyoktól származik , már pedig az csak nyilván önként értetik, hogy ha valaki valamit bizonyos célra ajándékoz, akkor annak kezelésére s fölhasználására felügyelhet. Ámde a királyok ez alapítványokat nem is mint magánszemélyek, saját javaikból eszközölték, hanem a nemzet közvagyonából, mint uralkodók, mint az állam képviselői; s ama legfelsőbb felügyeleti jogot is az egész állam nevében gyakorolja a Felség, mint a végrehajtó hatalom egy részét, mely az 1791 : XII. törvénycikk szerint őt illeti, de az 1848: III. törvénycikk értelmében a felelős minisztérium utján gyakorlandó. Hogy ez mennyire az állami felségjognak kifolyása, s mennyire megilletné Ő felségét még azon esetben is, ha azok az alapok s alapítványok nem túlnyomó részben állami eredetűek volnának s kizárólagos katholikus jellegük minden kétségen felül állna, amint nem áll: »bizonyítja ama körülmény, hogy a király s alkotmányos kormánya a legfőbb felügyeleti, s ellenőrzési jogot még az egyáltalán nem állami eredetű, hanem a hivek áldozatkészségére visszavezethető protestáns alapítványok fölött is gyakorolja«. Hogy ez a jogkör a katholikus egyház tény-