Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-07 / 49. szám

melynek nyelvezete kifogástalan s igy nagyobb műveltségű egyén is kezeibe veheti. Arról kellene tehát első sorban is gondoskodni, hogy mindenült a hívek képzettségének, a haladó kor kívánalmainak megfelelő hittani, egyháztörténeti és imakönyvek lennének, melyekből buzgóság, ismeret és lelkesedés meríthető. A dunántuli egyházkerület legutóbbi lelkész értekezletén, volt is e tárgyban indítvány, de ki tehet róla, ha csak elhangzó szó volt a pusztában. A népben, ezen a vidéken a hithez való ragaszkodás, áldozatkészség még él. Bizonyítására nem frázisokat, de tényeket említek fel. Nem régen egy m. lelkész néhány községbe elment prédikálni, hogy kisded egyháza számára ekként gyűjtsön. Voltak többen, kik előre nevettek a fiaskón, mit e kísérlet eredményez. És mi történt A . . . faluban, 42 frtot, D . . . .-ben pedig 37 frtot hozott össze a kegyes lelkűek önkéntes adakozása. Oly helyeken tehát, hol a vallásosság nemcsak szóban áll, de ily szép tettekben nyilvánul, nem kell félni a reformoktól, a felekezetnélküli törvénytől. Á nép lelkében Isten iránti hit él; ha ez a hitélet egészséges, viruló avagy nyomorult tengődő, az rendesen az igehirdetők buzgósága tapintatától és ügyességétől függ. A magyar protestántizmus századokkal ezelőtt, részben azért vesztette el hívei nagyrészét, mert kiváló képzettséggel, társadalmi ügyesgéggel biró lelkészekkel nem rendelkezett. A megpróbáltatás e napjaiban kétszeresen fontos a protestantizmusra nézve, hogy a theologiai intézetek minő szellemi és erkölcsi tulajdonokkal biró egyéneket bocsátanak ki az ige hirdetésére. E szempontból üdvözlöm dr. Szabó Aladárnak a lelkészképzésre irányuló nézeteinek nagyrészét. Mert a legdicsőbb eszme is hódító erővel csak ugy bír, ha annak terjesztői a társadalmi kívánalmaknak is minden tekintetben megfelelnek. A pap a társadalomban él, annak változatai, hullámverései elől magát el nem zárhatja sőt számtalan esetben hitelveinek társadalmi uton képes érvényt, barátokat szerezni Ki hidegen prédikál, reggelenként könyörög s azután végig fekszik a semmit tevés pamlagán, kire nézve társadalmi mozzanat, tudományos irányzat, irodalmi munka befolyással nincs, kinek szemei előtt csak a silány önzés lebeg, nem törődve azzal, hogy a családi politika, egyesek boldogságának feldulásával hazugságokkal érvényesül-e az ilyennek nem árt, ha jövője borússá változik. Némely vidéken a reform, papok között — mintegy rákfene — veszélyésen uralkodik a személyeskedés. Gyűlölködés ugy annyira, hogy gyűlések alkalmával az idő nagy részét az egymással való torzsalkodások veszik igénybe. Az üres templomok mikénti benépesítésével, vagy egyéb közérdekű dolgokkal, valami nagy buzgalommal nem foglalkoznak, de ha az esperes három nappal később küldi a kamatot valamelyik egyháznak, akkor már kész a gyanúsítás, hangzik az interpelláció. Ily körülmények mellett nem lehet csodálni, ha az ily hanghoz és modorhoz nem szokott világi egyének távol maradnak a gyűlési teremtől s az egyházi ügyek iránt teljesen közönyössé válnak. Egyetértés helyett irtó harc, szeretet helyett rút gyűlölet s a piszkos érdek akar minden áron érvényesülni. Családi szövetkezetek vannak, melyek mint éhes farkas ugy figyelik, kisérik áldozataikat s elég a fehér asztalnál egy »idézet«, már kész a vád, a nyilvános meghurcoltatás. Pessimista nem vagyok, de ha ez az állapot tovább is igy tart, e vidéken a református nép nagy része Önként veti magát más vallás karjaiba. A református papságra — jövőben — ha nemes misszióját betölteni akarja, igen nehéz feladat vár. Siker csak ugy remélhető, ha a legszebb harmónia, összetartás uralkodik lelkészek, tanítók és egyháztagok között. Küzdjünk elvekért, nyílt sisakkal, férfiasan, nemesen, de ne vakand módra, mert ez jellemes emberhez nem illő. Még ha valaki hibázna is, hiszen ez emberi dolog, ne állítsuk mindjárt pellengérre s a szennyest ne vigyük a nyilvánosság elé. Hiszen olyan sok a végezni való, oly igen beteg a mi egyháztársadalmi életünk. Sok didergő lelkészi, tanítói árva könye, avagy jajkiáltása ösztönöz bennünket, hogy az élet nehéz har cában egymást segítsük, gvámolítsuk. Néhány órával előbb jöttem a k . . . . kórházból, még élénken szemeim előtt van az a szerencsétlen leány, ki mindenkitől elhagyatva a kórágyon kínlódik. Szemeiből szelid fény, arcáról nemes vonás sugárzott le, hangja mély fájdalmat árult el, s a legelső pillanat meggyőzött róla, hogy nem közönséges családból származott szánandónak nyújtom az Urvacsorát. Az ima végeztével szülei után kérdezősködtem, de felelet helyett sóhajok szálltak kebléből. Küzdött, vájjon elmondja-e a valóságot: kis várakozás után elbeszélte, hogy papi családból származik, miként én. jaj de ő árva, vele senki nem törődik, vagyon helyett cselédkönyvet örökölt, pártfogók helyett ellenségekre talált. E szavak után hangosan zokogott s én a legfájóbb érzelmekkel hagytam oda kórágyát, hogy segélyt gyűjtsek számára. És én ugy bús óráim magányában folyvást előttem látom azt a szenvedő arcot, hallom a panaszkodó, fájdalmas hangot. Istenem! ez hát a dicső kálvinizmusnak haladása, felvirágzása, egy nyomorult, beteg pap leány, ki nem talál helyet, hol fejét lehajthatná, avagy egy darab kenyeret, mely éhségét csillapítaná. És ha körültekintünk prot, papi családaink körében, akárhány szüle arcáról, gyermekeinek jövője miatti mély aggodalmat olvashatunk le. Addig csak megvannak, ugy a hogy, mig az atya él, s a lelkészi hivatal tövises utjain haladni képes, de ha az szemeit lehunyja, nyomorúság a sorsa özvegynek, gyermeknek egyaránt Ezeken a kóros állapotokon igyekezzünk segíteni annak az erőnek a hatalmával, mely a keresztyén léleknek és munkásságának a legszebb ismertető jele: a Krisztusi szeretettel. Krisztus mondá s nekünk, az ő követőinek mondá: »Arról ismernek meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretenditek* (.Ián. 13. 25.). A szeretet lelkét erősítgessük társadalmi és hivatalos érintkezéseinkben, a szeretet gyümölcseit gyarapítsuk hivatalos és magán életünkben. Az életerős és munkás szeretet összeforrasztja a közönyös és elridegedett lelkeket, szeretetközösséggé nemesíti a gyülekezeti életet, magasra törő szellemmel termékenyíti meg egyházi testületeinket. Csak azt ne feledjük, hogy ennek a szeretetnek erőforrása a Krisztus és vége a Krisztus. Galamb. A vallási és közoktatási költségvetés. Tárgyalva a képviselőház nov. 21—27-ik napjain. IV. A negyedik napon, november 24-én, befejezték az általános vitát s áttértek a részletekre. Előbb azonban még néhány beszédet hallgatott meg a ház. Bégen Gusztáv óhajtaná, hogy kimutatásokat készítsenek arról: mennyi áldozatot hoznak a közoktatásügynek