Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-07 / 49. szám

Megjegyzések az előbbi cikkre, A fentebbi cikket már régebben beküldte szerzője, de közlését aktuálisabb tárgyak késleltették. Azért adtam ki, mert nagyon fontos tárgyat: egyházkerületeink és egyházmegyéink helyesebb beosztásának kérdését érinti. Jól tudom, hogy most, zsinat után, a kérdés szellőztetése akadémikus természetű; mondhatná valaki: a jövő zenéje. De erős meggyőződésem, hogy a közel jövőben mulhatlanul aktualissá fog válni, hogy a következő zsinatnak egyik nagy feladata lesz; már pedig a sajtónak a jövendő feladatokra is mindig tekintettel kell lenni. A dolog érdeme körültekintő, beható megvitatást követel. Tény, hogy egyházkerületeink mostani beosztása helytelen. Az is kétségtelen, hogy a magyar reformátusság egyházi adminisztrációját a mostani öt püspökséggel kifogástalanul végezni nem lehet. Geografiailag és közlekedésileg is sok igazítani való van a kerületek és megyék mostani beosztásán. Az uj beosztásnál, ha majd rá kerül a sor, azzal is tisztában kell lennünk, hogy öt helyett múlhatatlanul hat egyházkerületet kell szervezni. Ámde a kerületek uj beosztását okvetlenül meg kell előzni az egyházmegyék arányosabb, célszerűebb beosztásának. Az egyházmegyék uj kikerekítése, nem tudom, nem kivánja-e meg, hogy a tulnépes gyülekezetek (például Budapest, Debreczen, H.-M-Vásárhely) külön parokhiák szervezésével külön esperességekké alakíttassanak. A cikkíró által felvetett kérdés tehát egy nagy arrondirozási munkának csak egyik, bár elismerem, nagyon fontos része. Azt hiszem, a felvetett eszmét ebből az általánosabb szempontból kellene eszmecsere tárgyává tenni. Maga az a gondolat, hogy tiszántúli egyházkerületünk számára a bánsági részekben szerveztessék második központ: nézetem szerint nemcsak tetszetős, hanem nagyon életrevaló eszme. A reformátusság természetes terjeszkedési iránya Délmagvarország felé utal. A reformátusságnak a volt Bánságban, Horvát-Szlavonországban és Bács-Bodrogban vannak rohamosan fejlődő telepei. De főként a Bánságban. A felvidéken és Dunántúl fogy, pusztul a reformátusság. a délmagyarországi részeken örvendetesen szaporodik. Okos politikával követni sőt irányítani kell ezt a fejlődést, nemcsak missziói telepek létesítővel, hanem egyházszervezeti erős akcióval is. Ebben teljesen egyetértek cikkíró helyes, okos és előrelátó felfogásával. A részletekhez azonban sok szó férhet, bár azokhoz most nem kívánok szólani. Szóljanak hozzá illetékesebbek, kik a viszonyokat alaposabban ismerik. De a cikk némely tévedéseit helyre kell igazítanom. Midőn cikkíró ezt a jelszót tűzi ki: »Legyen refomátus püspökség Temesvárt«, ugylátszik feleledi azt a tényt, hogy a református egyházi szervezetben még nincsenek püspöki székhelyek. Igaz, hogy a tényleges viszonyok, melyek rendesen hatalmasabb alakító erők, mint az irott törvények, Kolozsvárt, Debrecent és Budapestet lassanként püspöki székhelyekké fejlesztették; sőt ide s tova Miskolcz s talán még Komárom is egyházkerületi központokká alakulnak a bölcs tradíció hatalma által. De egészen uj helyet, minden tradíció nélkül, csekély anyagi es szellemi erővel egyszerre püspöki székhelyivé dekretálni csak akkor lehetne, ha a külön püspökséggé tömörülendő gyülekezetek és egyházmegyék az erre szükséges nagyobb anyagi áldozattól sem riadnának vissza. Mert igaz, hogy magának Temesvárnak általános természeti és kulturális viszonyai erre egészen alkalmasak, de most még csekély református egyházi erejének és jelentőségének mulhatlanul külső, hogy ugy mondjam, mesterséges gyámolításra volna szüksége, hogy életerős egyházkerületi központtá izmosulhasson. A leendő »Békés-bánsági egyházkerület« eszméje nem-annyira, de a »Temesvári püspökséggé, azt hiszem, most még korai, érettlen eszme. De érlelni lehet. A küszöbön levő egyházügyi reformok nagy átalakulások csiráit hordják méhökben. Mozgékonyabbá, agilisebbé kell válnia nemcsak a valláserkölcsi vagy belmissziói tevékenységnek, hanem az egyházszervezésnek és az adminisztrációnak is. A hiányokat sürgősen pótolnunk, a hibákat gyorsan ki kell igazítanunk. A mi célszerűtlen és nehézkes van akár szervezetünkben, akár intézményeinkben, akár adminisztrációnkban, azt minél előbb át kell alakítanunk, hogy életképesebbé váljék s jobban fungáljon. Minél nagyobb a helyes alkalmazkodó képességünk, annál szilárdabb és kihatóbb lesz életünk és működésünk. A felvetett kérdéshez szivesen veszszük, sőt kérjük az érdeklődők tárgyilagos hozzászólását. Szerkesztő. A cselekvés órája. A nagy hullámokat vető egyház-politikai kérdésekkel szemben a református egyház egyeteme, tudvalevőleg, várakozó álláspontot foglalt el. Helyesen-e. vagy helytelenül, ez, mint tény, vita tárgyát többé nem képezheti. A kérdés egyedül ez lehet: elérkezett-e már annak ideje, a midőn valami határozott irányú akcióhoz kellene fognunk ? Hogy a zsinat a kormány inkább sejtett, mint tudott egyházpolitikai tervével szemben semmi akciót nem indított, nézetem szerint, helyesen tette. Várakozó álláspontját, mely a kormány liberális irányába helyezett bizalomban találja alapját, elhagyni, abból kilépni még ma is, midőn az elérendő célt a bizonytalan ködön keresztül csak sejtjük inkább, mintsem tisztán láthatnók, kár volna, mert akár pro akár contra foglalni állást, legalább is idő előtt volna. Másrészről azonban nem tagadható, hogy a szembe álló pártoknak a sajtóban folytatott, s növekedő erővel előre nyomuló élénk csatározása hullámai, mint a hegyekbe kiáltott hang elmosódó s épen azért zavaros visszhangjai, a rejtett és eddig csendes völgyek mélyeire is be kezdenek hatolni, s a köznépben várakozó figyelmet ébresztve, itt-ott talán idő előtt való cselekvésre nyújtanak impulsust. Röviden, az egyház-politikai harc felől a nép is tud már, az a nép, kivel — Szilágyi miniszter bölcs szavai szerint — többet kellene foglalkoznunk. A hírlapok révén ők is, igaz (de annál rosszabb), hogy zavaros, tudomást vettek a vallás-szabadságot, állami anyakönyv-