Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-16 / 46. szám

tavaszán (félév múlva, mint esperessé lett) 450 frtot vett tel kellő biztosíték nélkül, szabálytalanul kiállított kötvényekre .... esperes ur. Erről az 1891. egyházmegyei jegyzőkönyvből meggyőződhetik, a mely szerint magának az esperes urnák az indítványára mondta ki a gyűlés, hogy a kellőleg nem biztosított kötvények azonnal mondassanak fel. Igen, mert kamat se fizettetett rájuk. S a dolog — ügyvéd közbejöttével — csak 1892. augusztusában intéztetett el. Ugyanannyi ideig nem vizsgálta meg az esperes ur ezt a pénztárt*. . . . »Domesztikai segélyek! Erről azt hiszem, kerületünk első férfia is eleget tudna szólni, de a kezelés szigorúságát és pontosságát tekintve aligha azt nem mondaná: frázis az a mit . . . mond. De álljanak elő és hazudtoljanak meg engem a. . . volt adminisztrátor, a volt. . . ma .. . lelkész és a . . . lelkész. Három tanú nekem elég. Állítom pedig, hogy a domesztikai segélyek 5, 6—8 hóig az esperes urnái hevertek (?) dacára a lelkészek részéről történt ismételt zörgetéseknek«. Erre a védő 1893. 3. számban irja »Ne mindig a múltról, hanem a jelenről beszéljen, (szép védelem!) Erről azonban még a káini irigység sem tud rosszat mondani s igy a mit a rectificatioban írtam, azt az utolsó betűig ma is fentartom. Ez idő szerint nincs egyetlen gyülekezet sem, a melyik illetékes járandóságát meg ne kapta volna. Ne azt kutassuk, mint volt a múltban, hanem hogy van jelenleg«. A G. számban a védő következő választ kapja: .. . állítása teljesen nélkülözi a rideg valóságot, mert (hely) nemhogy az 1892-ik, de még az 1891-ik évről sem kapta meg mai napig is a féle kamatot. (A mit pedig 1891, illetőleg 1892. jun. már meg kellett volna kapnia). No hogy az ilyen esperesek (hogy a többes számban beszélünk, az természetes; hiszen a huszár-kiskáté is azt mondja, hogy a huszárnak azért nem szabad lopni, mert szégyent hoz bajtársaira, a mennyiben nem azt mondják, hogy ez vagy ama huszár lopott, hanem, hogy a huszárok loptak,) önmaguk iránt tiszteletet gerjeszteni képtelenek, s hogy az ilyenek szava kellő nyomatékkal nem birhat, ebben nem kételkedhetünk. Hogyan vehetné számon a rendetlen kurátort, vagy papot? Hogyan inthetné meg azokat a — már hiába — könnyelmű káplánokat, kiknek gyermekük születik a házasságkötés után két hétre; vagy azt a tanítót, a ki bár az első feleségétől még törvényesen nincs elválasztva, mégis már tart magánál egy jegyeseként szereplő leányt. Ez magában véve nagy rossz De nem kisebb az se. hogy az önérzetes egyházi és világi férfiak elállnak az egyházi kormány rúdja mellől, nem vállalhatván közösséget. S mivel az embereknek meg van az a gyengéjük, hogy a csúnya tetteket sokkal inkább emlegetik, mint a szépeket: szárnyon repül az egész megyébe, hogy baj van. De utoljára pap, tanító és presbyterek megszokják s jóízűen mosolyognak rajta. Épületes állapot! De azt mondhatná valaki, hogy mivel az esperes maga nem nyilatkozott: nem lehet Ítéletet mondani Szerintem azonban az esperes minden esetre hibás. Ha ártatlan: a hamis vádlót meg kell bélyegeznie s büntettetnie ; hivatala méltósága, mely tiszteletet parancsol, követeli ezt. Ha pedig ő maga nem keresi igazságát: ugy felettes hatóságának hivatalból kellett volna vizsgálatot indítani s az igazságot felderíteni. Azt nem szabad megengedni, hogy előkelő állások sárral hajigáltassanak be, vagy pedig méltán meghajigált emberekkel legyenek betöltve! Ezt az egyház érdeke követeli. A józan hit és tiszta erkölcs a mi menedékvárunk. Jól mondja Urházi »Nekünk papoknak, kik az erkölcs őrei vagyunk, tettben és beszédben tisztáknak kell lennünk. Vigyázzunk tehát arra, hogy közöttünk erkölcstelen pap ne foglaljon helyet. A rothadt tagot kíméletlenül vágjuk le, nehogy az egész test elromoljék*. S ha egy közönséges pap is ily romboló hatást vihet végbe könnyelműségével, mennyivel rombolóbb egy esperesnek, ki zsinati tag is, a példája! Igaza van Fraxinopolitanusnak: néhol maga a hanyag papság terjeszti a titkos bűnöket az által, hogy egyházi tisztségre emel olyanokat, kiknek erkölcsi élete tisztátalan«. Urházi erre ezt mondja »azon egyházmegye papsága, mely tudomással bir valamely pap erkölcstelenségéről és azt mégis maga között elöljáróvá teszi, méltán megrovást érdemel*. Igaz. De az is igaz ám, hogy a hol az elöljárók választás utján állíttatnak be: ott mindig olyant választanak, a milyen az ő Ízlésüknek megfelel. Minden zsák megtalálja a maga foltját. . . Ilyen esetben a komoly és erélyes felsőségnek hivatása az őrizetére és vezérletére bízottakat kiábrándítani s jó útra térítni. A cura pastoralis gyakorlásától a magas állás nem ment fel, sőt bizonyos személyekkel szemben éppen ott áll be annak gyakorlásának a szüksége. Sőt tovább megyek s azt mondom, nem szabad azt a kaini elvet vallanunk: >avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának ?« Igenis azok vagyunk egymásra nézve. Ezt kívánja a testület erkölcsi közszelleme, a papi státus becsülete. Mivel pedig a becsület a legdrágább vagyonunk, a mint féltve őrizzük a magunkét: ugy féltve kell őrizni minden emberét, de kivált a velünk egy hivatalban levőkét. A katonák nem tűrik el, hogy bajtársukat megsértse valaki; de viszont nem is tűrnek maguk közt olyan egyént, a ki a becsület ő általuk felállított kellékeinek meg nem felel! Mennyivel féltékenyebbnek kell lenni a papságnak a maga becsületére! Jegyezzük meg ezt magunknak jól! Mielőtt hát uj intézmény felállításáról gondoskodnánk, gondoskodjunk már meglevő törvényeink végrehajtásáról. Igazi belső és nem külszines végrehajtást, lelkiismeretes és nem farizeusi kötelességteljesítést értek, olyat, minőt az evangéliumi morál kiván a keresztyén embertől. Oly szépen le van irva egyházi életünk egyes szerveinek teendője a törvényekben, hogy ha csak azt nézzük, ugy találjuk, hogy mi a legjobban vagyunk szervezve, hogy minálunk mindenek ékesen és szép renddel lehetnének — de csak lehetnének ! Legyen mindenkinek gondja arra, hogy valósággal ugy is legyenek. Ez is evangélizáció lesz, a törvény és kötelesség evangélizálása — evangelisatio in capite! Dunántuli. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényj avaslat. Tárgyalva a képviselőház közoktatási bizottságában. A bizottság nov. 11-iki ülésében Schvartz Gyula elnöklete alatt Bessenyei Ferencz előadása mellett vette tárgyalás alá ezt a fontos törvényjavaslatot. A tárgyalás a miniszternek az 1868. 53. t.-cikk módosítására és a felekezetnélküliség korlátozására vonatkozó nyilatkozatai által nagy fontosságot nyert. A felszólaló bizottsági tagok mindjárt elején több rendbeli aggodalommal és kérdéssel hozakodtak elő. László Mihály és Schwicker Henrik a felekezetnélküliség institualása miatt aggódnak, az előbbi még azt is hangoztatja, hogy ez a javaslat feltételezi a római katholikus egyház autonómiáját Kiss Albert hozzájárul ahhoz, hogy a vallás szabadsága tárgyában törvény alkottassék. Megjegyzi azonban, hogy e javaslattal szoros kapcsolatban áll az 1868. évi LIII. t.-cikknek a miniszterelnök által bejelentett módosítása. Szóló nem tud nyugodtan e javaslat tárgyalásába