Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-16 / 46. szám
Bármit mondjanak is a sociologusok, a kort mozgató kérdések között mindig a legmélyebb a vallási kérdés és ez a legéletbevágóbb is. A mint egész egyéni szellemi életünk irányzatára végső alapjában elhatározólag az hat, hogy vájjon a világot tartjuk-e annak, a mi minket kielégít, vagy pedig e világ felett az élő, személyes Istent s abban a magasabb erkölcsi világrendben hiszünk-e, vagy pedig követjük ennek a földnek a »conventionalis hazugságait^ : ugy a társadalmi és politikai élet egész irányzatára is az hat elhatározólag, hogy mely elveket követnek az egyének ? Ime azok az elvek, a melyeket a felületes vizsgálók a reformáció tulajdonképeni elvei gyanánt mutatnak fel, mint a szabad vizsgálódás, az önálló kutatás stb., már érvényesültek a renaissanceban is. Ismeretes, hogy pl. a Mediciek alatt ugy virágzottak a tudományok és a művészetek Italiában mint sem az előtt, sem azután soha és az életet is bizonyos ritka finomságú szokások és műveltség díszítették; de hiányzott e szabad kutatás és e szabad termelés mellett az egésznek igazi erkölcsi alapja. Az emberek nem lehetnek meg valamely bizonyosság nélkül. Egy olyan kor, a melyben, mint Savanarola feljegyzi, az előkelő papság is ilyenforma beszélgetést folytat: »Mit gondolsz — kérdi az egyik — a mi keresztyén hitünkről? mire valónak tartod azt?« »Igazán bamba vagy — mondj a ra a másik — a hit csak álom és csak érzelgős asszonyok és barátok számára való«, ez a kor erkölcsileg csak romlott lehetett; a mint hogy a klasszikus tanulmányok hallatlan erkölcstelen könnyelműséget eredményeztek az akkoriak életében és cselekedeteiben. A renaissance a világot egy uj pogánvsággal fenyegette; e veszélyt a reformáció fordította el, mikor a társadalomnak egyik irányról a másikra való átmenetelében, a lelkeknek bizonytalanságában, a jellemeknek ingadozásában két szilárd pontot jelelt meg: a hitet és a kegyelmet, mint a mely két ponton kell kikristályosodni a szellemi élet convnlsióinak. A hit és kegyelem elvének első következménye: az erkölcsi egyéniség teljes felelőssége. A protestántizmus minden közvetítő nélkül állítja szembe az embert magával Istennel. Minden ember magának áll, vagy esik. Ez a felfogás a jellem önállóságát követeli meg. A gondolkodó szellemet Isten által szabaddá tévén a hagyományok és tekintélyek nyűgétől, ha a legfőbbet, az üdvigazságot magam vizsgálhatom, akkor nincs hatalom, mely lelkemre békót vessen egyéb igazságok szabad vizsgálatában is. Miként nő az ember egyéni öntudata és szelleme királyi méltóságának az elidegeníthetetlen és befolyásolhatatlan joga, nemcsak, de kötelessége is! Ha kegyelemből üdvözülünk: akkor a jó cselekedetek nem érdemlő és esetleg szentté is avató tények s maga a világi munka nem kárhozatos és a szerzetes kontempláló tétlenség nem dicséretes, hanem a. munka, a jó cselekedetek, a szabad egyéniségnek, az Isten gyermekének a kegyelemből kapott talentumokkal való sáfárkodása. A munka istentisztelet s bárhova és bárminő munkakörbe állította az embert Isten a maga bölcs rendeléséből, ott és akként kell az embernek munkálnia, hogy a kevésen is hű legyen. Kegyelemből vévén mindenünket, a mit teszünk az mind kötelesség s feladatunk nem érdemek kicsikarása, de szolgálattétel mindenki irányában. »Tartozunk pedig mi, a kik erősek vagyunk azzal, hogy az erőtleneknek erőtlenségeket hordozzuk« — mondja Pál apostol. E felfogás, e világnézlét mellett minden munka istentiszteletté nemesedhetik és magasztosulhat fel s az embert bensőleg megnyugtatni, kielégíteni és boldogítani képes. A hívőknek Istenhez való gyermeki hálás viszonyából származik a cselekvések amaz indító érzése, a mely minden cselekedetnek erkölcsi értéket kölcsönöz. A világtól való királyi függetlenség a megigazulás komolyságával a jellemnek hasonlíthatatlanul több erőt ád mint minden zárdai élet. Kötelesség az alap indító ok, mely semmit nem kiérdemelni, hanem mindent csak meghálálni akar, a mely nem lemorzsoltatik, hanem lehető tökéletesen teljesíttetik. A reformáció elvének már csak ezt az egyetlen következményét is ha tekintetbe venné az ellenfél, nem állíthatná azt az absurdumot, hogy a reformáció szülte a socialismust. Ha isteni bölcsesség rendezte be e viiágot, akkor a való világnak minden viszonya szent és tiszta. A család élet igy nyert igazi megszenteltetést a reformációval; nem külső sakramentális jelleget, (melylyel azonban épen a papságnak nem szabad élni), hanem belső megszenteltetést, mikor az egyetemes papság eszméjével az apát és az anyát a család papjaivá tette és felelőssé az Ur által reájuk bízottak felett. A polgári község, az állam így lett az egyháznak alávetett provinciából önálló intézménynyé, mert többé nem dualistice ellentétesen állanak egymással szemben állam és egyház, mint anyag és szellem, test és lélek, hanem az állam is a maga lényegében Istenországának lett a hordozójává. Az a modern állam, mely többé nemcsak jogvédelmet biztosít, hanem keretébe vette fel a népnevelést, a művészetnek, a tudománynak és a vallásnak az ápolását s gondoskodik törvényhozásilag a maga szegényeiről, beteg vagy munkaképtelenné vált munkásairól, szóval humanitárius intézménynyé is vált s még inkább azza kell válnia: a reformáció szülötte.