Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-02 / 44. szám

ha az egyházi élet középpontján a lelkész a másolás gépies munkáját végzi, a helyett, hogy a lelkét áthatott isteni lélektől indítva az evangélium mélyeire leszállva átérzett, átélt s azért teljes erővel ható krisztusi igazságokat prédikálna. Azonban nemcsak a prédikálásra és felolvasások tartására kell megtanítani az ifjú embert, hanem a bibliai iskolákban a gyermek-istenitiszteletek tartásához, szegények látogatásához, különböző foglalkozású egyéneknél alkalmazandó lelki pásztorkodáshoz, a keresztyénséggel szemben álló irányzatok képviselőinek lelki fegyverekkel való meggyőződéséhez szükséges tudományból és készségből is kell neki juttatni valamit. Ez csak ugy lehetséges, ha a tanárok minél többet foglalkoznak az ifjakkal,- még családjaik körébe is hívják őket (bárcsak az internatusok ugy lennének rendezve, hogy legalább egy tanár ott laknék az ifjak között), másfelől ha nem zárkóznak el a való élettől s nem felejtik el, hogy jó tanárok csak ugy lehetnek, ha, a mennyire lehet, mint lelkészek is működnek. Hogy igy a gyakorlati irány a lelkészképzésben érvényesülhessen. arra nézve természetesen szükséges, hogy az itt-ott még divó, fájdalom nálunk Budapesten is divó cenzúra-rendszer eltöröltessék. Másfelől mondhatom, hogy az ifjaknak adott szabadság csak ott terem jó gyümölcsöket, a hol az ifjak magokra hagyatva nincsenek, ellenkezőleg a többség regényeket olvas egész éven át vagy még rosszabbat is csinál. A szabadság különben az igazi tudományos képzés szempontjából is szükséges. Első és elengedhetlen feltétel ez. Hiába mondjuk, hogy a gimnáziumok nem- eszméltetik kellően az ifjút és nem készítik elő, hogy az az akadémiai szabadság levegőjéből életet szívna magába. Hiába mondjuk, hogy a gimnáziumok nem öntenek igazi, magasabb értelemben vett kötelességérzetet az ifjakba, mert nincsenek eléggé áthatva az evangéliumi keresztyén erkölcsiség erejétől. Hiába panaszkodunk, hogy a gimnáziumok nem juttatják az ifjút a magáén kivül egy nyelvnek a teljes birtokába, a mire pedig a szakpályán okvetlenül szüksége van mindenkinek. Mégis, azért mert a gimnáziumok nem jól végzik a dolgukat, az akadémiákat gimnáziumokká tenni nem volna szabad, ámbár azt aztán határozottan hangsúlyozom, hogy a szabadság eszméje a tudományos képzés szempontjából még inkább szükségessé teszi a növendékkel való folytonos, szeretetteljes foglalkozást épen azért, mert hiszen nagyon kevés ifjú hagyja el a gimnáziumot a tanulmányozás iránti hő szeretettel. Nem kétkedem abban, hogy a tanárok, a szabadság eszméjének alkalmazása mellett, ha t. i. csakugyan sokat foglalkoznak növendékeikkel, eszméltetik, bátorítják, segítik őket, sokkal több ifjút vezetnek be a theol. tudományosság csarnokaiba, mint folytonos cenzuráztatással. Egyébiránt intézkedéseket kellene tenni minden irányban a tanulmányozás -megkönnyítésére. Gyorsan és erélyesen kellene hozzálátni, hogy az ifjak teljesen gyakorlati módszer alkalmazásával legalább egy modern nyelvet még az első éven megtanuljanak s a helyett, hogy egyszerre a héber nyelvvel állanánk elő, ki kellene egészíteni a gimnáziumban szerzett nyelvismeretüket. E végből a latin és német nyelvet tovább kellene tanítani az első éven, de oly szövegét olvastatva, a melynek a theologus később hasznát veheti. Azután oda kellene hatni, hogy legalább a jobbak görögül, a gimnáziumi csintalanság minden segédeszközeit félretéve, legalább annyira megtanuljanak, hogy az újtestámentomot jól értsék. A héber nyelvvel azt hiszem több eredményt lehetne elérni, ha azt a második éven kezdenők. A tudományos képzés szempontjából szükséges volna a bibliát az első éven magyar nyelven olvastatni, ismertetni és magyarázni, mert az mégis csak rettenetes dolog, hogy a theologus, mivel az élet nem segíti rá a biblia ismeretére, még a theologiai képzésen is keresztül mehessen — tényleg sokan keresztül is mennek — annak a könyvnek az ismerete nélkül, a mely körül egy sereg theol. tudomány forog s a melyre utal minden. Természetesen az esetleges kritikai nézetek sem hatnának oly rombolólag az ifjúra, mint igy, a mikor szinte megokolva látja saját, sokszor nagyon is képtelen felfogását s a szent könyv elhanyagolását a kritikai megjegyzések által, a melyeket első lélekzetre főigazságokként szí be. Megemlítem azt is, hogy a tanítási módszer legnevezetesebb követelményeinek is, nemcsak a nemzeti szempontnak megfelelőleg járnánk el, ha a magyar prot. egyház történetét első éven, a bölcsészettörténetet pedig a negyedik éven tanítanók. A tantárgyak számát is meg kellene kevesbíteni. Mert a ki kiválóan a theol. tudományosságnak szentelné magát, majd követné az egyes studiumok elágazásait, mig ellenben a még nem nagyon fegyelmezett s gyakorlati lelkészségre készülő ifjú több kedvvel látna a tanulmányozáshoz, ha oly sokféle tárgygyal nem lenne elhalmozva. Különben félreértések kikerülése végett megjegyzem, hogy csak a rokon tárgyak összeolvasztására gondolok. Pl. a vallásbölcsészetet a bölcsészettörténetbe és hittanba, az isagogicát a biblicába, főleg pedig a .dogmatörténetet az egyháztörténelembe foglalnám. Ennek az a jó következménye is lenne, hogy az órák számát le lehetne szállítani s igy mind az okvetlenül szükséges gyakorlati képzésre, mind a tudományos búvárkodásra több idő maradna. Szükségesnek tartanám végül, a tudós, héber és görög nyelvészet segélyével tanított exegesis helyett, a mit én a III-ad és IV-ed éven adnék elő, a gyakorlati tárgyakat, az egyházjogot kivéve, a Il-od évre vinni át, mert a bibliai hittan és erkölcstan alapján is lehet gyakorlati tevékenységet kifejteni s a Il-od éves theologusnak már kellene is kifejtenie, és nincs kétség a felől, hogy ha szunynyadozó érdeklődését és tettvágyát a keresztyén igazságok és keresztyén élet iránt felköltenők, akkor arra nézve is sokat tettünk, hogy a theol. tudományosság kincstárából minél többet gyűjtsön magának. Különben is virágzó theol. tudományosságot általában véve is csak fellendült egyházi élet képes teremteni. Még kritikai irányzatok is csak ott fejlődhetnek ki, a hol a Krisztus minden szava, cselekedete és mindaz, ami erre vonatkozik, általános és mély érdeklődés tárgya. Theol. tudományosság és gyakorlati élet kell, hogy folytonos kölcsönhatásban legyenek egymással. Most oly idők érkeztek el, a melyekben első sorban a theol. tudományosság képviselői fokozottabb igényeket támasztanak a lelkészek és más egyháztagok iránt. Kötelességemnek tartottam azért kimutatni, mily szükséges, hogy a theol. tudományosság bástyái, az akadémiák is lényeges átalakuláson menjenek keresztül. Ez átalakulás nem más, mint annak az átalakulásnak egy része, a mit egész egyházunktól várunk. Erős hitem, hogy ha ez átalakulás szükséges voltát az egyház egyeteme igazán óhajtja, az általam jelzett elvek alkalmazását kikerülnünk nem lehet, kivált, ha azt akarjuk, hogy a lelkészképzés hathatós eszköz legyen az egyház regenerálásában. Viszont hiszem, hogy ha a lelkészképzés megteszi a kellő szolgálatokat az egyházi élet átalakításának, akkor a fellendült egyházi élet az által, hogy több készültséggel, kedvvel és keresztyén erővel ellátva küldi majd az ifjakat, lényegesen megkönnyíti a lelkészképzés rendkívül nehéz, de fontos feladatainak megoldását. Dr. Szabó Aladár.