Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-26 / 43. szám

tud valamit. A farizeusok korára következett a Krisztusé, a scholastikusokéra a Lutheré és Kálviné. A mi korunkra, a mostani időkre, melyek /mind a két említett kornak bűneit egyesítik, kell következni amaz újjászületésnek, a melynek a / létrejövetelét még egy névhez kötni nem lehet — — vagy mit mondok?! dehogy nem lehet! Következnie kell amaz igazi reformációnak, a midőn a Krisztus és az ő evangéliuma bevitetik |magába az életbe; leszáll a templomoknak az emberek fejei fölé emelt kathedráiról, kimegy a való világba, érintkezik vele és azt áthatja, megnemesíti, megszenteli; a mikor nemcsak prédikáltatik az evangélium, hanem él is a lelkekben és a mikor a keresztyénségnek nemcsak külső, látható szervezett intézményei lesznek, hanem a keresztyénség gyakorlatilag átültettetik a mindennapi életbe, hogy ott végezze a maga csodálatos munkáját: hogy a sánták járjanak, a siketek halljanak, a poklosok megtisztuljanak, a halottak feltámadjanak, a megkötözöttek feloldoztassanak és a sötétségben járóknak világosság támadjon. De életet csak élettel lehet támasztani. Elméletekkel, tanokkal, legkevésbbé pedig frázisokkal nem lehet. Az elméletek, a tanok, a frázisok nem javítják meg az embereket. Ezek helyére a valóságnak kell lépnie; mert amazokat egyik a másiknak utána mondhatja; de a valóságot mindenkinek önmagának kell átélnie. Teljes igazsággal mondja a nagy angol történetíró Froude, hogy »bármely politikai rendszernek, vagy vélemény csoportosuj lásnak avagy hitformának végleges mértéke mindig a létrehozott eredmény azon nép viseletében és állapotában, a mely azok alatt él és hal meg«| Ha már most a protestántizmus majdnem négyszáz éves élete után is azt látjuk, hogy valóságos chaos van körülöttünk: akkor ennek más oka nem lehet, mint az, hogy a külső látható egyház nem elég hiven követte a protestántizmus igazi geniusát, nem fogta fel teljesen a maga hivatását, nem fejtette ki egészen a maga erőit és nem tudta az életet áthatni teljesen. A rossz példa mindig ragadós. A pápistaságtól a mi látható egyházunk is többé-kevésbbé elsajátította az igazi élettől való elzárkózást bizonyos dogmatikai rendszerek és bizonyos szervezet keretében. Ez is, ép ugy, mint a pápista, nagyon elvonatkozott a való élettől, nem eleget foglalkozott és foglalkozik azzal. Pedig minden intézmény csak azon az alapon állhat fenn és maradhat egészséges, a melyen támadt és fejlődött. Üdvközvetítő mechanikus intézmény lett a római egyház; dogma — s még inkább üres moráltanítóvá vált a protestáns, a helyett, hogy ez a maga valódi lényegének megfelelőleg az evangélium isteni erőinek az életbe való átültetője, az ujj ászülő erőknek a hordozója maradt volna. Mert »az egyháznak igazi kincse a szentséges evangélium az Isten dicsőségéről és kegyelmérői«. Ez a fődolog a protestántizmusban. Paul Janet, ez a kiváló morál-philosophus egészen találóan jegyzi meg, hogy a protestántizmus erejét mindenki a szabad vizsgálódásban látja s erre hivatkozik, mint kiválóan prot. elvre. »Pedig ebben némi tévedés forog fenn. A szabad vizsgálódás Luthernél eszköz volt csupán, nem pedig elv. Élt vele, mert kénytelen volt vele élni, hogy bebizonyítsa tulajdonképeni alapelvét: a hit és az isteni kegyelem mindenható voltát. A mi mellékes volt, idővel fődologgá lett s a forma elnyelte a lényeget«. Kétségtelen dolog, hogy a szabad vizsgálódás joga, annak érvényesítése már önmagában is rendkívüli erő. Az egyéniség királyi méltóságának a glorifikálása; a szellemi szabadságnak létalapja és minden előhaladásnak előfeltétele. De csak az az individualizmus jogosult, a mely magasabb érdekeknek szolgálni tud; az a szellemi szabadság ad csak királyi méltóságot az egyénnek, a mely az igazságot megismeri és azon alapszik és az az előhaladás az egyedül jogosult és egészséges, a mely javít és a tökéletesedés felé visz. A látható egyház abban vonatkozott el a való élettől, hogy annak a hitnek, a sola fidesnek, és annak a kegyelemnek, a sola gratiának, a fogalmát teljesen csak egyházi körre szorította, annak tisztán csak vallási soteriologiai fontosságát s vonatkozását emelte ki; de e két, igazán égig érő eszmét nem tudta rá alkalmazni az életre, nem volt képes e kettőnek óriási sociologikus erejét is kifejteni; holott ezt, — különösen a kálvini egyház, — épen presbyteriális egyházkormányzatánál fogva igen könnyen és nagy eredménynyel megtehette volna. A szabadvizsgálódás joga csak tudást — igaz, hogy ezt széles körűt — volt képes támasztani; a szellemi szabadságért vívott harc kifejlesztette az individualismust, vagy legalább is öntudatra emelte az emberek egy részénél az egyéniség jogát; de a hitnek és az isteni kegyelemnek, mondjuk, az evangéliumnak mindenható voltát nem tudta bevinni a társadalom és az egyesek életébe. Már pedig a tudás csak pygmaeusokat teremt; de a hit hősöketl tiÍH/^H^a A legközelebbi jövőnek, nem! már ci jelennek, a mi időnknek elodázhatatlan feladata az, j*1

] hogy magunk is megújhodván hitben és kegyelemben, e kettőt tegyük az emberek egész világnézetének az alapjává és életviszonyai megrendíthetetlen fundamentumává. Erre nézve pedig hitben gazdag és kegyelemben bővölködő egyénekre van szükségünk. Mert egy életteljes alak, a kire az ember rátekinthet és a kit szem előtt tarthat, százszor többet ér, mint akárhány jelszó,