Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-21 / 38. szám

Sellyei István pápai lelkészt elparentálta. Az elsőnek címlapja im ez: Eörálló toronyban helyeztetett Vigyázó, Az az: Oly idvességes együgyű rövid tanítás, mellvben minémü lelkiismerettel kelíyen tisztiben forgolódni, az Istentől elöállattatott Egyházi szolgáknak, röviden lerajzoltatik. Mellyet, A Veszprémi Reform. Ecclesiaban való hivattatásának alkalmatosságával, azon megnevezett Gyülekezet előtt, az Istennek dicsősségére, s az élő híveknek lelki hasznokra kijelentett, 1680. Esztendőben, Böjtmás havának tizenhetedik napján Hodosi Sámuel, Christus szolgája a Veszpr. Gyülekezetbe. Debreczenben, Nyomtatta Rosnyai János 8-adrélü 14 számozatlan levél. Álapigéje Ezékiel' III : 16, 17, 18, 19. Beszéde bevezetésében beszél az »egyházi tiszt« szép és méltóságos voltáról, textusa felosztásáról; ezt azután »Magyarázat« cim alá beosztja és szól elsőben ezen kérdésre: Miért hasonlíttatnak az egyházi szolgák őrállókhoz? A másodikban: Micsoda tisztek az egyházi szolgáknak? A harmadikban: Micsoda jutalmat ígér Isten az egyházi szolgáknak? Majd a beszédében levő »Tudomány «-t körülírja s előadja annak »0kai«-t, »Hasznai «-t, s »rövid reá való alkalmaztatás «-sal végzi kenetteljes beköszöntőjét. A régi idők kegyeletes emlékének ez egyetlen példányát Tóth Dániel pápai theol. akadém. tanár könyvtára őrizi. Másik reánk maradt munkája Hodosinak: Pályáját állhatatosan megfutó, Isten hü szolgájának eltétetett Igazság koronája, azaz, oly szomorú alkalmatossággal tétetett együgyü tanítás, melyben a Szent Pál apostolnak II. Tim. IV: 6. 7. 8. letett szavainak alkalmatosságáról, rövideden segyügyüen, de a mennyire lehet világosan megmutogattatik, hogy valakik amaz nemes harcot megharcolják, pályájokat megfutják, hitüket megtartják, mindazok csalhatatlan reménységgel várhatják az életnek koronáját. Egyszersmind ez is, hogy az igaz egyházi szolgáknak valóságos igaz jutalmuk nem találtatik e földön, hanem a mennyekben tartatik a Krisztusnál amaz napra. II. Tim. I: 12. Melyet amaz bol. em. kegyes férfiúnak, néhai Tiszt. Sellyei Urán uramnak, a pápai helv. conf. levő ker. gyülekezetben közel negyven esztendőkig izzadott és sok kísérteteken megfordult Jézus Krisztus tanujának s hü szolgájának,' az egyházi szent társaságnak pedig majd 24. esztendőktől fogva botránkoztatás nélkül való jó lelkiismerettel szolgált feddhetetlen életű generális inspectorának, életében sok nyomorúságok által gyalulódott, immár pedig minden fáradságitól megnyugodott testének nyugovó boltjába való bészálléttatásakor a pápai temetőkertben, az ott levő egyházi nemesi és vitézlő rendekből álló gyülekezet előtt, a felebb elfolyt 1692-dik esztendőben, mindszent havának 19. napján szomorúan elprédikállott, mostan pedig Isten dicsősségére, a meghaltnak halhatatlan boldog emlékezetinek fentartására az igen nagy keserűséggel illettetett özvegynek vigasztaltatására és a gyengébbeknek az örökélet felől reménységükben megerősíttetésükre közönségessé tett és szem eleiben terjesztett Hodosi Sámuel, a veszprémi helv. confessión levő ker. ekklézsia egyik méltatlan lelkipásztora. Debreczenben nyomtattatott Vintze György által«, hihetően 1697-ben. Az egész beszéd 72 nyolcadrétü lapra terjed. »Az igaznak emlékezete áldott.« 9. Deáki Márkus István 1710—1714. Születés helye, s előbbeni tartózkodása ismeretlen. Veszprémbe Hodosi Sámuel kiűzése után vitték, hol épen ilyen szilárd jellemű, erős hitű, bátor, kitartó, vallásáért meghalni is kész lelkipásztorra volt szükség, mint Deáki István volt. Az egyháztörténetében előadtam, mily nagy kellemetlenségek és üldözések érték már veszprémi lelkészsége első évében 1710-ben, de Deáki István nem csüggedett el; mikor templomukat elvették, együtt járt hallgatóival a vámosi templomba, s gyülekezetét nem hagyta el. 1711-ben a veszprémi egyházmegye esperesévé választották, s már mint ilyen 1714-ben felső-örsi lelkészszé lőn, hol Bíró Márton veszprémi róm. kath. püspök folyvást üldözte, s élete is nem egyszer veszélyben forgott.1

Meghalt Felső-Örsön 1749-ben. Meg kell itt említenem, hogy Tóth Ferencz2

azt állítja róla, mintha ő hatalmaskodó, bosszús és nagyravágyó ember lett volna. A veszprémi egyháznak 4., a felsőőrsiben 35 évig viselt hivataloskodása pedig az ellenkezőről tesznek tanúbizonyságot. Deáki a törvényt szigorúan megtartotta, és mások által is megtartatta, de ez nem hatalmaskodás, hanem rend és ügyszeretet, törvénytisztelet, tehát kötelesség. Hatalmaskodni sem hatalmaskodott, mert soha nem jett semmit önmaga, hanem a presbytérium, az egyháztanács által, s minden elintézett dologról feljegyezte a feljegyzendőket. a mi már érdem számba megy, a minthogy nagyon keveset is tudnánk az 1710—1749. év közötti dunántuli dolgokról, ha Deáky Istvánunk nincs. Tehát benne egy rendszerető," pontos emberrel van dolgunk a ki mint veszprémi esperes féltékeny gonddal és hűséggel igazgatta a püspök nélkül levő dunántuli egyházkerületet 1711-—1736-ig, s ő volt egyik főmozgatója annak, hogy a dunántuli és felső dunamelléki egyházkerület egyesüljön s mintegy önkényt letette a hatalmat, mely 25 évig kezeiben volt, előre megegyezvén a felsődunamelléki kerület megbízottaival, hogy az ő püspökük legyen a dunántúliaknak is püspöke. Nem állhat hát meg, ezeket tudva, Tóth Ferencz azon vádja, mintha Major-Kocsi István halála után Deáki a püspökséget várta volna, hanem ugy van a dolog, mint Tóth Ferencz maga mondja : »mivel Komáromi Pál után, ki a püspökséget nem fogadta el, legtöbb szavazat esett Deáki Istvánra, az egyházi rend azt állította, hogy a reformációtól fogva való Szokás szerint az legyen a püspök, akire Komáromi után több vox ment. De mert Kenessey István főgondnok épen nem akarta és engedte Deákit, jogosan kiálthatta Torkos Jakab megválasztása után a Deákival rokonszenvező papság: »most nem az Isten, hanem István tett püspököt.* A mult tévedésének szolgáltassunk igazságot a történetírás ítélőszéke előtt! 10. Hosszúfalusi Márton 1714—1717. Deáki István megkezdett munkáját híven folytatta, mígnem 1717. április havában kiűzetett Veszprémből s ekkor megszűnt a református ritus szerint való isteni tisztelet is. Az árván maradt gyülekezet tagjai a szomszéd vámosi, kádártai és szentkirályszabadjai gyülekezetek templomaiba jártak egész 1783-ig. Hosszúfalusi pedig 1723-ban a polgárdi-i nagy és népes egyházba ment lelkésznek, hol miután 29 esztendeig szolgált volna, meghalt 1752-ben. (Folyt, köv.) Thury Etele. 1 Viszontagságait közöltem a felső-örsi reform, egyház történetében a »Prot. Egyh. és Isk. Lap* 1888. évfolyamában. 2 Túl a dunai ref. püspökök élete. 175 — 177. 11.