Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-26 / 4. szám

morál parancsait kétségbe vonva a vallási igazságokat magából az emberi szellemből vezeti le, ez bizonyára hamis kritika, mert Istenről csak Isten által kijelentés utján tudhat megbízhatót az emberi lélek. Ha a reformátorok Judith és Tóbiás könyvét stb. apokritusnak deklarálták, az valódi kritika, mert az apokrifus könyvekben nincs meg az isteni kijelentésnek ama tiszta örök tartalma, mely a kanonikus könyvekben található; ellenben hamis kritikát üz az a theologiai iskola, mely tartalmi és irói sajátságok alapján egyik evangéliumot a másik után elkritizálja. Ha a protestántizmus az imádság mechanikus elmondása ellen buzgólkodik az Istennek lélekben és igazságban való imádása érdekében, ez valódi kritika; mig ezzel szemben hamis az a kritika, mely az úgynevezett modern műveltség nevében a gyermekeket az imádságtól visszatartja, s az egyéni szellemből eredő vallást, hirdeti. Vagy ha Luther és Kálvin a római egyház tradíció elvét megtámadta s helyébe egyedül a szentírás szabályozó elvét állította, ez valódi kritika, mert a keresztyénség történelmi elfajulása, emberi fejleménye, tehát az emberi vallás helyére a Krisztusi alapon nyugvó isteni vallást tette. Vagy, ha a reformáció az egyház és a papok üdvközvetítő tévtanát Krisztus és az ő evangéliuma egyedüli közbenjáróságával és üdvözítő erejével cserélte fel, ez valódi kritika volt, mert sem a kijelentésből, sem a vallás logikájából soha be nem fogja bizonyítani a római dogma, hogy a gyarló emberi erő, akár a sakramentumok, akár a szentek, akár a zsinatok, akár a csalatkozhatlanná deklarált pápa képében üdvözítő isteni hatalommal bírhasson. Azt elérheti, hogy véges emberi erőket és intézményeket ál-istenekké tegyen, hogy egy csomó emberi =»találmányt* isteni dogma nimbuszába öltöztessen, de e merész teremtmény-istenítés csak ideig-óráig tarthat, mert az emberiséget nem lehet örök időkig tévedésben tartani. A valódi evangéliumi kritika a szellemi élet fejlődésének nélkülözhetlen feltétele s a valódi igazságra vezérlő kalauz. Mert a tévedhető emberi szellemnek állandó szüksége van a kijelentés általi korrekcióra. De a valódi kritika sem öncél, hanem csak eszköz vagy átmenet a magasabb, tisztább igazságra, mely az evangéliumban van. A kritikától való aggodalom szellemi megállapodásra vezet, a megállapodás pedig a szellemi élet terén is a halállal azonos. A protestántizmus a maga kritikai hivatását akkor fogja betölteni, mikor tudományban és hitéletben, egyházban és államban az evangéliumi örök igazságok szerint alakul át. (Vége köv.) Dr. Szlávik Mátyás. KÖNYVISMERTETÉS. »Az ember és világa« cimü filozófiai kutatásoknak II, része: »A szellem élete* irta Böhvi Károly, kiadja Kókai Lajos. Budapest, 1893. Ára 3 frt. II. Az előttünk levő munka az emberről szól, és miután az ember egy valóság, és a valóság csak az öntét fogalmában van megközelítve: egészen természetesnek kell találni, ha szerzőnk az emberről, mint öntétről beszél. Az ember azonban, mint öntét gondolatilag különböző jelentésű tevékenységeknek, szemléletileg pedig ezen tevékenységeket létesítő szerveknek (ágtéteknek) egysége. Az embert, vagy általában az öntetet alkotó szerveket tehát ugy kell gondolnunk, hogy azok mind megannyian bizonyos szükségképeni cselekvést végeznek, de egyszersmint egységet alkotnak. Ez a kettős körülmény önkénytelenül is a munka tartalmához vezet el bennünket és felnyitja előttünk e nagy mű felosztását magában rejtő szekrényt. Ugyanis itt első sorban feltehető az a kérdés, hogy miként kell hát gondolnunk ezen szervek (ágtétek, ösztönök) együvé kerülését és másodszor, hogy fogjuk megérteni az egységet mi több tényező között, midőn a régi kutatások két lényegnek egységét sem voltak képesek megmagyarázni. E két kérdést fejti meg Bőhm Károly művének három fejezetében. A munka első része szól tehát az ember tagozottságának (ágtétekbe oszlás) előállásáról és az egyes (ágtétekről. ösztönökről) tevékenységekről. Magát az egységbe kerülést még a dialektika megoldotta. mondván, hogy az okozat nem lehet más, mint a megváltozott ok, és így az egyes tevékenységeknek fellépését nem lehet egyébnek tekinteni, mint a szülőok teljes kifejlésének. vagyis más szóval azt mondhatjuk, hogy az emberi öntét legelső alakjában a szervek mind létezési alappal birnak. Ezt a fejlődést első kezdetétől figyelemmel kisérni nem lehet, de itt segítségünkre jön újra a dialektika és azt mondja, hogy az öntét működése most sem lehet más lényegében, mint volt első kezdetén. Ezzel a kérdést megoldhatóvá teszi. Az emberre még kifejlett állapotában is, hogy valamely szervének tudatára ébredjen, valami indító oknak kell hatni, ha ez megtörtént, akkor azonnal érzi magában az »én«-t és ezzel szemben érez magától különböző, de hozzá tartozó valóságot, a »nemén* -t. Ép ugy tehát, mint a hogy az ember kifejlett állapotában csak valamely hatás közbejöttére ébred tudatára kettősségének, ugy első kezdetén is csak valamely hatás okozhatja az ágtétek szétválását. Ez a megválás azonban korántsem gondolandó szétválasztásnak, hanem az öntét saját működésének, melylyel magát fentartaní (állítani) igyekszik. Igv tehát megválása, fejlődése nem más, mint önállítás az ingerlő hatással szemben. Maga a hatás pedig ugy tűnik fel. mint megszorítás, valamely (ösztönnek, ágtétnek) szervnek korlátozása. A kifejlett embernél e korlátozás könnyen érthető, ha például mozgásunkat eszközlő szerveinkre gondolunk, melyeket csakugyan nem ingerelhet semmi jobban, mint a térvesztés, de maga a gátat legyőzni törekvő kísérlet viszont mutatja, hogy a szerv reakciója nem más, mint önigenlés. Az a tény, midőn az inger okozóját megkülönböztetjük nemcsak énünktől, hanem még az »én«-ünkhöz tartozó »nem-én«-től is, nem lehet más, mint magunktól való elutasítás (vetítés). így az embert alkotó szervek működése vetítésnek is mondható és maguk a szervek vetítő készülékeknek tekinthetők (értve a szervek alatt nem pusztán pl. a szemet, fület stb.). itt most.már helyén való lesz felsorolni azokat az ágtéteket, melyek az ember egységében találhatók. Miután az ágtétek nem egyebek, mint az öntét által kifejtett működések, azt mondhatjuk, hogy az ember áll az éltető, nemző, mozgató, érző, öntudati (»én«) ágtétekből és végül a jelentő ösztönből. Ezen tevékenységeknek megfelelő szervek — ideszámítva különösen az egyes tevékenységeknek megfelelő idegcentrumokat — vetítő készülékek. Azt a helyet, hova az ingert okozó hatást vetítik, szerzőnk vetületi síknak nevezi. Minthogy ezen tevékenységek nem mind egy helyre vetítenek, a vetítési sik sem egyforma, hanem lehet külső, ha az öntéten kívülre történik és lehet belső, ha az öntéten belül állapodik meg az ösztön tevékenysége. Minden vetítés azonban ingerre történik, tehát valamely szerv térvesztésére következik be, mely térvesztés nemcsak az egyes tevékenységet éri, hanem az egész (öntétet.) embert, miután a tevékenység az egésznek része.