Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-31 / 35. szám

a tanítóban van Az okot azért kerestem itt először, mert addig, mig ezt nem ismerem, azon erkölcsi eszközöket sem használhatom, a melyek ezt megszüntetnék. Most pedig, miután éppen nem lehet az, hogy a mulasztásnak a mondott két okon kívül más oka ne volna, nem kell sokáig gondolkoznunk, mert mint a küzdelemre kész bajnok előttünk áll, hogy tudomást vegyünk róla: lehet-e az más, mint a szegénység? Igen a szegénység! Az iskolás gyermeknek nincs az időhöz alkalmas ruhája, különösen nincs lábbelije, a község gondoskodik ugyan az ő földhöz ragadt koldus szegényeiről, de csak az olyanokról, a kik betudják azt bizonyítani, hogy ők már dologképtelenek, pedig mily sok azon szegényeknek is a száma a kik inkább éheznek nyomorognak a téli dologtalan időben, mintsem a községi segélyt igénybe vegyék, a község maga eléggé minden szegényről nem gondoskodhatik, mert lehet hogy maga is szégény. Itt ugy hiszem a tanító bátran felszólíthatná jobb módú tanítványait, hogy nagyon szegény, vagy árva iskolás pajtásaikat,' szüleik engedelmével, ki egy, ki más téli ruhával, mellyet ők már nem használnak, segítsék. Olcsó iskolai könyveket pedig az iskolát elhagyott gyermekektől mindig lehetne szerezni. Az ilyen segedelem, melyért nem kell folyamodni, mely ugy szólván önként baráti szeretetből, a szív vallásos felmelegedéséből származik, s a melynek eszköze, indító oka a tanító személyisége, emberszeretete, s a melynek helye mintegy bölcsője maga az iskola, az ilyen segedelem, melyről nyugtát nem kér senki sem: hat, buzdít, serkent, hat a szülőre, a gyermekekre, buzdítja, serkenti a szülőt, a gyermeket azon hely iránt, hol nemcsak a lélekről, de a testről is tudnak gondoskodni. Máthé László, ómorovicai ref. tanító s a Bács-Bodr. várm. ref. tanítók elnöke. TÁRCZ A. A veszprémi reformált egyház múltja. (Folytatás.) Mióta szerető István uram tőlünk kikkel §z előtt egy értelembe valátok és nagy szeretettel éltetek vala, atyafiakhoz illendő egyességes szeretetnek üdvösséges gyakorlásával tartoztatok vala: elszakadtatok, némely nyughatatlan elméjű, patvarkodásban gyönyörködő embereknek esztekélésekből (kiknek az Ur, elhittem én azt bizonynyal, az ő ítéletinek igazsága szerint megfizet) az utától fogva az kegyelmetek pártyán való atyafiaktól csendességünk. nem lehetett. Viseli némelyiket az éretlen ifjúságnak buzgósága, némelyiket mintegy Icarust repülésre ingerli tudományának az ő maga előtt való tetszése és biztatása: ki tudná megmondani hányféle affectustól viseltetik az nyughatatlan elme ? Szidalmaznak, káromolnak, gyaláznak írásukban és szavukban! Annyira jutott ez világ, hogy a kiknek az Ur Krisztus dicsőségét kellene hirdetniük, azok minden bölcsességöknek erejét szidalmazásra és káromlásra fordították. Az jobb és tudósabb, az dicséretesebb, a ki ellenünk éktelenebb szókkal formált szidalmat tud irni, avagy kiáltani, látván azt, hogy mi a mennyire a mi emberi gyarlóságunktól lehet, mindeneket elhallgatunk és eltürünk, és hogy nincs ki őket megszóllítsa; csak egy schola mester avagy egy scholai deák is azt irja és azt mondja, a mit akar, hitünket, vallásunkat, illetlen szidalommal illeti, noha egy Istent vallunk, egy keresztségünk vagyon, egy üdvösségnek reménységében élünk, mégis hitünket szidalmazzák, és vallásunkat káromolják. Isten! tekintsd meg ez nagy méltatlanságot! Gondolod-e atyámfia, mi következhetik mindezekből? Istennek neve nem dicsértetik, a Krisztusnak ekklézsiája nem épül, sőt inkább az idegeneknek az ellenünk való káromkodásra nagy ok adatik. Ki mond jót efféle cselekedetekért ? ha ki dicsekedni akar, az Úrban és nem felebarátjának szidalmazásában dicsekedjék. Eddig rajtunk lett bosszúságokat és felőlünk való gyalázatos Írásokat, az maga gondatlan emberektől elszenvedtük, és csendességgel elhallgattuk. Először vártuk azt, hogy maguk megeléglik magukat azok ellen való káromlásban, a kik őket vissza nem szidalmazzák. Véltük, hogy unva hagyják, s nem akartunk a magában gerjedező tűzre olajt önteni. Annak utánna, a magunk emberségének meggondolása is állott előttünk, hogy ne mondja senki azt, hogy efféle nem javallandó háborúnak mi kezdői, indítói és gyújtói volnánk, inkább akartuk azt, hogy másnak törvénytelen gyujtogatásától kertünk széle megpörzsölődjék (kit idővel megépítünk Isten segítségével), hogy nem mint valakinek házára menjünk gyalázat tételünknek nyilaival. Harmadszor gondoltuk azt, hogy az superattendensnek és az senior uraimnak hivek nélkül lesznek efféle dolgok, melyeket ha azok, kik az ekklézsiában emineálnak eszekben vesznek, megszóllítják az alattuk valókat és a keresztyéni egyességnek rendébe állatják, mivelhogy ők tovább való dolgokat is megtudnak és visznek, hogy nem mint valami híjába való dicsősség keresésre. Végezetre contemnaltuk tudományunknak és vallásunknak igazságának tekintetével is, annak bölcs mondása szerint: Cum recte vivos ne cures, verba malorum. De íme Felséges Isten! sem békességes várakozásunk és türésünk végét nem éré káromlásuknak, sem maguk ki nem fáradának gonoszul kezdett vásznuknak szövéséből, sem öregektől meg nem szólítattanak, hanem (az mint immár nyilván vagyon) a kitől csendesítést reménylettünk, az öntött olajt az égő tűzre, sarkantyút kötött a futó lónak oldalára. A kend főseniora Zvonorics Mihály uram, nem győzte várni azt, hogy az alatta valóknak bosszuságos irásuk és kiáltásuk a mi békességes tűrésünket megmozdítsa s hasonló írásra és káromlásra felindítsa, hanem maga az superintendensnek, mintegy tiszte felett lebegő buzgó affectusból kezdett hozzá. Ir egy-egy levelet magyar nyelven a bűi prédikátornak Tolnay Istvánnak, melyben nem Tolnay Istvánt magát, akinél neki ügye volt, hanem mindnyájunkat személyválogatás nélkül szidalmaz és gyalázatos névvel illet ő kegyelme. Calvinista ördögöknek nevez, holott mi magunkat Cálvinustól cálvinistáknak nem neveztük (nem mint kegyelmetek Luthertől, lutheránu^pknak), mert emberben dicsekedni nem akarunk, sem kívánjuk, megelégszünk annak nevével, akinek nevét a szent keresztségben felvettük; azért bosszúból való mondásnak tartjuk, ha ki minket cálvinistáknak, avagy zvingliánusoknak nevez, mert mi azoknak nevükben nem keresztelkedtünk meg. Nevez bennünket Sacramenti perdaknak, ellenséges embereknek, Török tudomány magvának hintegetőinek, konkoly hintőknek, vallásunkat Török magnak, Arius magvának, konkolynak; és arra itél méltóknak, hogy ez országból is kitörültessünk. Ha ennek fölötte Heidelbergából, Főserből, Kemend várából, Vépről, Győrből (de igen közel vetette ő kegyelme a határt) harmad követ által hallott hamis dolgokat elő, kikkel a mi tiszta tudományunkat és vallásunkat utálatossá tegye, az ő kegyelme