Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-24 / 34. szám

sének, mely végre is a társadalmat felbomlással fenyegeti. Különösen nekünk magyar protestánsoknak, kik nem számunk, hanem hitbuzgóságunk erejével állottuk ki 300 esztendő viharait, nekünk különösen kell igyekeznünk, hogy gimnáziumaink az egyetemes műveltség mellett a protestáns keresztyén érzület és gondolkozásmód veteményes kertjei legyenek. Miként volna ez eszközölhető, elmondom szerény nézeteimet. Először is nagyon kevésnek tartom azt a heti két órát, melyet gimnáziumi tantervünk osztályonként a vallástanításra kijelöl. A vallástani tananyag nagy terjedelme mellett két órai idő hetenként csak épen arra elegendő, hogy a tanár a felhagyott leckét kikérdezze s a következő órait röviden megmagyarázza. Pedig a vallásos oktatásnak nem csupán ismeretek közléséből kell állani, hanem meggyőződést is kell ébreszteni a keresztyénség igazságai iránt és keresztyén érzületet is kell csepegtetni a tanítványok szivébe. Ha csak olyan hangulattal távozik tanítványunk a vallástani óráról, a milyet érez, midőn pl. az ásványtanból megismerte a kovakő tulajdonságait: akkor tanításunk a kősziklára vetett maghoz hasonló, melyet a feledékenység szele csakhamar nyomtalanul elsöpör. Legalább három óra szükséges hetenként a vallástudományok sikeres tanítására. Ebből a három órából aztán jutna idő arra is, hogy lebocsátkozzunk az élő vizek forrásához, a bibliához is és ne csak másodlagos forrásokból, a kézikönyveknek nem ritkán száraz adataiból ismerje meg a tanuló a keresztyén vallást. Magamról tudom, hogy manapság sok ifjú kikerül a gimnáziumból ugy, hogy a bibliát csak meszsziről látta, annál kevésbbé olvasta vagy értette. Pedig sokat, majdnem mindent várok a vallásos nevelés sikerére nézve, ha az ifjúság már a gimnáziumban megszokja olvasni és megtanulja érteni a szentírást, a mint ez hajdan a régi kollégiumok falai közt szokásban volt. Majd akkor rövid idő múlva nem találja értelmetlennek és érdektelennek a bibliát a művelt közönség és nem botránkozik meg a régi fordítás egyes, ma már szokatlan, egyébiránt helyes kitételei felett, sőt talán a jó magyar Károli Gáspártól még magyarul is jobban megtanul beszélni. A biblia olvastatása és magyarázása mellett különös fontosságot tulajdonítok az egyháztörténet alapos tanításának. Hogy miként növekedett terebélyes fává a kis mustármag, melyet Jézus elvetett; miként hódították meg a keresztyénség eszméi a művelt világot; miként hatották át az evangéliom igazságai az emberiség életét és miként folytak be az erkölcsiség emelésére, a műveltség fejlődésére : annak ismerete egyfelől temérdek tanúságot nyújt az ifjú embernek, másfelől pedig sokkal ékesen szólóbban mutatja fel azon áldásokat, melyeket a Jézusnak köszönhetünk. Az egyháztörténet tanúságainak kiaknázása erős rugója lenne a meggyőződésen alapuló hit ébredésének. De ily mély értelmű tanúságok felfogására már fejlett értelem kívántatik; azért nem is az V. osztályban kellene tanítanunk az egyetemes keresztyén egyház történetét, a mint jelenleg történik, hanem bővített terjedelemben a VI1. osztály tárgyává kellene azt tennünk, a midőn már a megelőző osztályban a világtörténetet befejezték az ifjak és igy könnyen felfoghatnák azokat a folytonos vonatkozásokat, a melyekben áll a keresztyén egyház története az államok politikai és műveltség-történetével. Erre következnék azután befejezésül a magyar protestáns egyház története, kapcsolatban Magyarország politikai történetével. Milyen legyen a vallástanító személyisége ? — ez a további kérdés, melynek kiváló fontosságot kell tulajdonítanunk a gimnáziumban Elismert igazság az, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet; csak a kinek része van az életben, az fog életet lehelni tanításaiba; csak hivő keresztyén lehet jó vallástanító. Másfelől pedig ha már mindegyik tudomány tanárától szakképzettséget követelünk, vallástanárokul is csak theologiai képzettségű egyéneket kellene alkalmaznunk. Ma azonban még legtöbb gimnáziumban a vallás csak olyan gazdátlan tárgy, a melyen a többi tudományok tanárai kénytelen-kelletlenül megosztoznak, tekintet nélkül arra, hogy éreznek-e kedvet és képzettséget annak tanítására. Ezen helyzet tarthatatlanságát belátva, egvil: másik gimnáziumunk fentartó testülete állított ugyan be szakképzett vallástanárokat, de csak olyan segéd- vagy rendkívüli tanári minőségben. Ez sem helyes eljárás. Rendes tanári széket kell szervezni minden gimnáziumban a vallástudományok számára; jogokban és kötelességekben osztozzék a vallástanár egyenlően a többi tudományok tanáraival és szerepe ne legyen csak a kocsi ötödik kerékéhez hasonló. És azután a legkitűnőbb képzettségű papjelölteket vagy papokat kellene vallástanárokul alkalmaznunk, a kik tudományukkal ép ugy. mint buzgó keresztyén életükkel és munkaszeretetükkel hivatva vannak ilyen kiváló állásnak betöltésére. Ezzel, nemcsak azt érnénk el, hogy a gimnáziumi ifjúságnak vallásos nevelését jó kezekbe tennők le, hanem egyúttal megoldást nyerne a theologiai tanárok képzésének hova-tovább sürgetőbb kérdése is. Mert ha már a theologiai magántanári intézmény nem nyerhet valósulást, a gimnáziumi vallástanárságok lennének előkészítő fokai a theologiai tanárságoknak. Ha egy-egy ügybuzgó vallástanár állana minden gimnáziumban a vallástanítás élén, majd az módot és alkalmat találna a vallástani leckéken kivül is hatni és munkálódni az ifjúság vallásos nevelése érdekében. Mert bizony alkalom kínálkoznék, csak keresni kellene. Hogy többet ne említsek: rendszeresíteni kellene az ifjúsági isteni tiszteleteket; ott van a reformáció évfordulója, ünneppé kellene avatnunk október 31-ikét, hogy minden protestáns ifjú tudja és érezze a napnak jelentőségét. Rendkívüli alkalmak sem hiányoznak. Vájjon megünnepelték-e annak idején minden iskolában az 1791. XXVI. t.-c. meghozatalának évfordulóját? Gondoskodtak-e már minden iskolában arról, hogy az ifjúság szivet, lelket nemesítő vallási és erkölcsi olvasmányokkal is elláttassék és szolgálnak-e mindenütt a tanárok útmutatással a jó könyvek megválasztásában?! Rizony ideje volna már, hogy az evangélizálás nemes munkáját az iskolákban is megkezdenők. Társadalmunk halaszthatatlan evangélizációjának alapja a nép- és közép-iskolákban rakható le legbiztosabban. És illő volna, hogy minden tanár részt vegyen e nemes munkában. Ha tanáraink saját életükben mutatnák fel az igaz keresztyén élet példányképét; ha szóval és tettel, tanítással és példaadással mindnyájan közreműködnénk a közös cél érdekében, hogy neveljünk a hazának és egyháznak művelt és buzgó protestáns honfiakat: akkor nem kellene sajnálnunk az iskolákra hozott temérdek anyagi áldozatunkat, mert lennének — mint hajdan voltak — bőven gyümölcsöző veteményes kerteink. Marton Sándor.