Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-10 / 32. szám
mazható kellemetlenségek kikerülése miatt — az esetleges áttérések elintézésének jogát mind a négy fiók-egyházközségben fentartottam magamnak s csak a két filia területén biztam az illető segédlelkészekre. Tény az. hogy — a két filián kivül — az átlépni vagy kilépni akarók hozzám folyamodnak ma is az egész »szűkebb« Magyarországon. Tény az, hogy ezt a jogomat elbírálni, elvenni vagy átruházni csak a saját egyházi felsőbb hatóságom (s nem bármelyik református lelkész, esperes, vagy megye) lehet illetékes. Tény az, hogy ezt a jogomat elismerte és tiszteletben tartotta az Illyés ur boldogult elődje is, ki egy visszatérni akaró egyén érdekében egyenesen hozzám fordult s hozzám utasítá az illetőt. Tény az, hogy ama nőnek, a ki ottlétemkor előttem jelentkezett s kinek e jelentkezését kivételesen ott is elfogadtam, a szintén jelenvolt segédlelkészem csak azért adott kibocsátó bizonyítványt, mert én őt erre ott akkor nyilvánosan élő szóval felhatalmaztam; ha tán — mit alig hiszek — máskor is adott: tévedett, de ez a jogtalan felvételt jogossá nem teszi. A tanukra nézve is fentartom, mit irtani A tanuk csak akkor adhatnak bizonyítványt, ha az illető lelkész ezt megtagadta; de ekkor is — mint mindenkor — csak azt bizonyíthatják igazán, a mi történt. Ha — mint irja — »nem olyan (t. i. nem a valódi tényt és történetet igazoló) bizonyítványok alapján« vette fel: akkor szükségképen hamis bizonyítványok alapján vette fel, s ekkor a tanukon a felelősség; ha pedig olyan (t. i. valódi és hű) bizonyítványok alapján vette fel: akkor méltán Írhattam, hogy ilyet még kálvinista papról se teszek fel, s hogy eszerint utasíthatta volna őket (mert utasította!) akármelyik nem illetékes egyénhez, tehát a szolgabíróhoz is. Nem rég egy nő jött hozzám, két bizonyítványnyal, felvételét kérve. Kilépése felőli tudakolásomra előadta, hogy az egyik alkalommal a plébános ur nem volt otthon s igy ő a káplán előtt jelentkezett, a ki azt mondotta, hogy nem veheti tudomásul, mert erre csak a plébános ur illetékes. A tanuk azonban, abban a föltevésben, hogy a káplán ur erre is jogosítva van, a bizonyítványokat kiáilitották. Mit tettem én? Egyszerűen felkértem a nőt, hogy tanúival együtt csak menjen és jelentkezzék újra és pedig a plébános ur előtt; mert én azt, hogy a káplán 'ur e ténykedésre felhatalmazva van-e vagy nincs, elbírálni nem vagyok hivatva és jogosítva. Véleményem szerint, egyedül ez a helyes, jogos, törvényes, igazságos és méltányos eljárás. Hogy a kálvinista felfogás az unitáriustól gyakran különbözik, ezt jól tudom, mert sokszor tapasztaltam; de jelen esetben az Illyés ur eljárásának törvénytelenségét a ref. egyház egyik kerületének eljárásával is bizonyíthatom. Mint e Lap előtt is ismeretes, Magyar-Ladon (Somogyvármegye) is alakult egy kis unitárius fiók-egyházközség. Hogy mily nehézségeket gördítettem az áttérésük (felvételük) elé, miként kértem lelkészüket, a ki személyesen is fölkeresett, hogy találja módját a visszamarasztalásnak, s végül mily reluctanter vettem fel s alakítottam fiókká, ezt bővebben emlegetni nem akarom. Tény az, hogy az ottani ref. község, a melyből kiléptek, uj lelkészt nyervén, a beiktató lelkész ur — az unitárizmust képzelhetőleg nem nagyon magasztalva — a szószékből nyilt hajszára szólította a híveket a kilépettek visszaterelése érdekében. (E dicső beszéd nyomtatásban is megjelent). Volt is némi hatása. Begedi esperes ur s gondnoktársa, személyes látogatásukkal megtisztelve felkértek, hogy könynyítsek a visszatérendők ügyén, illetve, hogy ne kívánjam a személyes jelentkezést. Azt feleltem, hogy ez most már kissé késő, nehéz és kényes dolog, mert miután már átjöttek s egyházzá is alakultak, magam is angazsirozva vagyok s a felvételi feltételek az áttérteket ép ugy, mint. engem erkölcsileg is köteleznek, ámde azért a lehetőt megteszem, feltéve, hogy dobra nem ütik. tőkét belőle nem csinálnak. Megállapodtunk. Néhány nap múlva csakugyan kaptam is a nt. esperes úrtól egy megkeresést három lélek visszabocsátása érdekében. És mi történt? Alig küldöttem el a kibocsátó bizonyítványt, már is ott olvastuk e becses Lapban az örömzengeményt (nem tudom, kitől), hogy a m.-ladi unitáriusok mind visszatérnek, ennyi meg ennyi család már is jelentkezett, stb. Mit volt mit tennem, megírtam az esperes urnák, hogy — igy állván a dolog — ígéretem alól fölmentve érzem magamat, az esetleges kiképezendőket tehát szíveskedjék a törvény szerinti jelentkezésre utasítani. Ez az ügy aztán az illető egyházmegyei s később a kerületi közgyűlés elé került, hol — ugy látszik — belátták, hogy igazam van; kimondották — mint ezt a tényekből következtethetni — hogy a visszatérni szándékozók tartsák meg a törvényt, jelentkezzenek budapesti illetékes lelkészük előtt; de miután az illetők szegények: a kerület 100 frt uti-költséget szavazott meg számukra (ezt csak hallomásból tudom, a levelező átallotta közzétenni); a kerületi lelkészek pedig felhivattak, szólítsák fel a szószékről híveiket, hogy a m.-ladi unitáriusok Budapestre leendő szállíttatása céljaira az útiköltségekre adakozzanak (ezt legalább egy református lelkész tényleg megtette s bár nem kutattam, nincs okom hinni, hogy a többiek is meg ne tették volna; azt se kérdem, hogy a begyült összeg hol van ? valószínűleg kamatozik!) Mindezekről értesülvén, nem csekély várakozással néztem az esemény elé, midőn az én magvar-ladi egész ekklézsiám — a más költségén szállítva — egyszerre csak megjelenik szinem előtt! Néhány hét múlva csakugyan jelentkeztek nyolcan. Hogy miket beszéltek csaknem egy órai beszélgetésünk alatt, elhallgatom. Ugyanezek, a pressziónak engedve, pár hét múlva másodszor is jelentkeztek ... és pedig egy református lelkész vezetése alatt (!!). De mindez csak illusztráció és . . . adalék. A fődolog az a kérdés, hogy az a helybeli illető református lelkész, az az esperes, az az egyházmegye és az a kerületi közgyűlés — eltekintve attól, hogy unitáriusok ügyébe elegyedni semmi törvényes joga nem volt, mert a ki unitárus, az unitárius, akár annak született, akár áttérés utján lett azzá; de ha már a beleszólásra jogot formált — kérdem, miért nem utasította a kilépni akaró unitáriusokat a jelentkezés végett a közelebb fekvő Polgárdiba ?! Hiszen a polgárdii unitárius segédlelkész épen olyan hivatalos viszonyban van velem, mint a hódmezővásárhelyi, s a magyar-ladi fiók ép ugy a közvetlen gondozására van bizva a polgárdi segédlelkésznek, mint a mezőberényi a hódmezővásárhelyinek ! Lám, lám, nemcsak ketten állunk szemben, hanem a dunántuli református kerület is, ez egyszer mellettem állva, ellene mond a tiszántúli és inneni felfogásnak s eljárásnak! Világos tehát, hogy én ama törvénytelenül fölvett mezőberényi unitáriusokat ma is az én egyházamhoz tartozóknak, ma is unitáriusoknak tekintem, és ezt teljes joggal teszem. Ép azért örvendek, hogy ez az ügy a nyilvánosság elé került. Még csak pár megjegyzést. Hogy ama néhány kilépendő közül — mint Illyés ur irja — az elébbiek szegények, az utóbbiak pedig előkelő gazdagok voltak: azt biz én nem tudtam s nem tudom, mert én a hiveim telekkönyvi kivonatát nem szoktam bekérni. De ha — ép az utóbbiak — csakugyan gazdagok : miért nem utaztatta őket Budapestre ? Könnyen megtehették volna s igy legalább nyugodtan és békén bírhatta volna őket s élvezhette volna — sértés nélkül mondva — megfelelően gazdagabb egybázadójokat is.