Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-10 / 32. szám

A második kifogásnak minősíthető ellenvetés ez: A városnak sok adóssága van, és igy a városi reformátusok is terheltetvén evvel, majd elégtelenek lesznek a megígért előállítandók megtételére. Felelet: A város adósságából, nagyobb levén sokkal a katholikusok száma, hogy mi esnék a reformátusokra? nehéz lenne kiszámítani, de különben is van a városnak együtt véve többet érő fundusa, rétje, földje, háza, mint adóssága. De ha ezen ok helyet találna is, lehetne-e ezért a római katholikusok istenitiszteletét cassálni, hogy ők adósak ? Azonban egyenes adóval a reformátusok ezen esztendőre nem adósok. Harmadik ellenvetés: hogy a felség országgyűlés nélkül szabad vallásgyakorlatot nem is adhat. Felelet : Ezen feltétel nemcsak a királyi felség jogainak mond ellene, hanem indokolás nélkül való is, mert itt ezen esetben csak azt adja vissza a királyi Felség, a mit tőlük ama boldogtalan idők, a hazai törvények megtagadásával elragadozlak; de különben is itt a nemes vármegye a maga cselekedetével jön ellentmondásba, mert mikor a türelmi parancs 1782. január 15-én a nemes vármegyén kihirdettetett, akkor a többek között ily feliratot intézett a nemes vármegye a királyi felséghez: »megértettük rendelkezéséből, hogy a vallás ügyére tartozó dolgok, az 1715. évi XXX. törvénycikk alapján a királyi fenség jogkörébe tartoznak« stb. Negyedik ellenvetés: mikor a veszprémiek szabad vallásgyakorlatért folyamodnak, akkor ezen cselekedetükkel a törvény megrontóivá teszik magukat. Felelet: midőn valaki azt kéri és kívánja, a mi a hazai törvényeken alapszik, az nem nevezhető törvény áthágónak, midőn tehát a veszprémiek azt kérik, a mit minden vétkeik nélkül elvesztettek, és a mit nékik a hazai törvények, nevezetesen az 1608. és több következő törvények megadtak, s midőn azt követelik, a minek birtokában 1600 tói fogva 1717-ig meg voltak, nem a törvénynyel ellenkeznek, hanem inkább a törvénynek mellettük és érettük tett rendelkezéseinek teljesítését kívánják; és igy a ki a törvény rendeléseért könyörög, az a törvénynek sem el nem rontója, sem által nem hágója. (Folyt, köv.) Thury Etele. KÖNYVISMERTETÉS. Luthardt, Geschichte der christlichen Ethik seit der Refor-mation, Leípzig, 1898. Dörffling & Franké XII., 744. 1. Ára 16, az előző kötettel (1889) együtt 25 mark. I. Nagyszabású munka, mely tárgyilag véve dicséri a szerzőt, alakjára nézve pedig a jóhirü Dörffling & Frankeféle cégnek méltóan kiállított terméke. Előző kötete még 1889. jelent meg, s a kritika osztatlan elismerésével találkozott mindenfelé a liberális s a pozitív táborokban egyaránt. Luthardt tanár, mint iró, Lapunk olvasó közönsége előtt is eléggé ismeretes. Mély tudományu vapologétilcai előadásai a keresztyénség vallásos-erkölcsi alapigazságairól«, hittani kompendiuma és alapos kommentárai, nemkülönben hiterősítő és mélyreható prédikációi sokkal ismeretesebbek, hogy sem azokat itt egyenként bemutatni vagy azok után Luthardtot méltatni kellene. A mint az ethika terén általában, ugy ujabban annak története terén is az irodalom meglehetősen gazdagnak mondható. Gass, Ziegler és mások hasontárgyu és cimü müvei becsületére válnak a német kutatásnak az ethika terén. De ezek közül egy sem tesz olyan szolgálatokat a tudományosságnak és az egyháziasságnak egyaránt, mint épen Luthardt műve, mely ugy tárgyilag, mint alakilag véve mesterileg foglalja össze a nehéz tárgyat, s az első kötethez fűzött várakozásoknak az anyag rengeteg nagysága dacára minden tekintetben megfelel. A miénkkel nem egyező pozició álláspontja sem bántó a műben, sőt inkább annak bizonyos melegséget és evangéliumi erőt kölcsönöz. A mi a műnek forrásszerü alapon való feldolgozását illeti, ugy a modern lutheri konfesszionálizmusnak eme elsőrangú szószólója és tekintélye csakis a róm. kath. egyház s a református németalföld mystikája, illetve pietizmusánál s az angol és francia morálíilozofiánál elégedett meg a tárgyába vágó eddigi feldolgozásokkal, mig a többi részeknél teljesen önállóan halad, és magukból a forrásokból építi fél az egyes korszakok és kiválóbb képviselőinek ethikai rendszereit, sőt azoknak tárgyalásánál is inkább az olvasó önálló Ítéletére bizott kevésbbé hozzáférhető bő kivonatokat hoz, mintsem az olvasót megvesztegető önálló kifejtéseket. Előnye a műnek az is, s e tekintetben is megfelel az I. kötethez fűzött várakozásoknak, hogy a keresztyén erkölcsi élet fejlődését az egyes korszakok egyháztörténeteiről, nemkülönben azok kiválóbb személyiségeiről adott mesteri rajzokban tünteti fel, vagyis a történetet veszi a tudományos tárgyalás alapjául, a mi aztán a műnek bizonyos szemléltető elevenséget kölcsönöz. S az, hogy műve »a keresztyén ethika történetét* irja le, nem azt jelenti, mintha az annak körén kivül eső ethikai irodalmat fel nem dolgozta volna, sőt inkább a theologiai ethika irodalomtörténetével párhuzamosan folytonos tekintettel van a filozofiai erkölcstan történetirodalmára is. A reformáció korszakától napjainkig terjedő theol. és filozofiai ethika történetét és irodalmát, főbb mozzanataikat tekintve, hét fejezetben tárgyalja, és pedig a »Theol. Literaturblatt« Schulze-féle bírálatát is felhasználva következő sorrendben: Az J. fejezetben »a reformátorok ethikáját« ismerteti, a mint az a reformációnak, mint eminens értelemben vett vallásos erkölcsi mozgalomnak, s a pogány-humanistikus renaissancenak ellentéte által van meghatározva. Egészen helyesen emeli ki szerző azt a gondolatot, hogy sem Erasmus, sem Reuchlin nem lett volna képes a reformáció művének eszközlésére, mivel az »odi profanum vulgus« elvét vallva, érzékük sem volt a szegény elhagyott nép vallásos-erkölcsi bajai és szükségletei iránt. A középkori ethikát az egyháznak a világhoz való askétikus viszonya jellemzi. A világ megtagadása által uralkodott az egyház a világ felett, mignem a reformáció megtörte a keresztyénségnek és az egyháznak római értelemben vett hagyományos azonosítását. A lehetőség most már az volt: hogy vagy szakítottak az egyházzal együtt magával az általa képviselt keresztyénséggel is, mint a renaissanceban, vagy pedig az egyház római hierarchiai formájától hitünk örök forrására, az evangéliumra tértek vissza, mint azt a reformátorok tették, a mi aztán magának az egyháznak is reformációjára vezetett. Ott az egyén szabadsága a világéletben, itt az üdvhitre ébresztett lelkiismeretben nyilvánul, vagyis az Istentől rendelt földi hivatásnak keresztyén betöltésében. A renaissancekorszak hamis individualismusa, mely a külső egyházi tekintély szolgálatába állva, magában a római egyházban is érvényesült — képezi alapját a mai történetellenes forradalomnak épúgy, mint a socialismusnak. A reformáció