Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-03 / 31. szám

a romanizmus következetesen halad a paganismus s az önző ultramontán tendenciák megvalósítása felé, a hol aztán a trieri rokkok kiállításától s a konstantinápolyi scutarii üvöltő és táncoló dervisekre emlékeztető szent ugrások és táncok alkalmazásától és pengő pénzben való kiaknázásától sem irtózik. Mert hát azt tartja az ő morálja: finis sanctificat média ... ad majorem Dei glóriám ! Ezzel szemben a német protestántizmus hazája sajátságos képet mutat, és csakugyan »válságos helyzetben® van. A császárnak római látogatása mellett, főleg a katonai javaslat által szükségessé vált legújabb választások azok, a melyek kiváló érdekességüknél fogva figyelmet érdemelnek. Az ultramontán párt, az úgynevezett centrum, aristokratikus konzervatív elemekben vesztett ugyan, sőt a klerikális törekvések ellensúlyozására demokratikus oppozíciót is szült, de azért mégis legnagyobb pártja maradt a birodalmi gyűlésnek, a melynek veszélyes eszmeáramlata — mint olvassuk — már a mi parlamentünket is kisérti. A választások ideális tanúsága az, hogy a német birodalmi egység reális gondolatának két ellenséggel, úgymint az ultramontanizmussal s az ujabban 12 szavazattal erősödött sociáldemokráciával kell megküzdenie. A legújabb ev. sociális kongresszus »ker. szektának« nevezte a sociáldemokraciát. Beyschlag szerint ez elnevezés nem találó, mivel »haeresis« valami ker. tartalmat feltételez, a miről pedig a sociáldemokracia rendszerében ez idő szerint szó sem lehet. E rendszer elvileg szakít a szelleminek és természetinek összefüggésével, tagadja az üdv szellemi világának a létezését s imádja az öt érzéknek a világát, oly mammonizmussal van itt dolgunk, mely épen olyan veszélyes, mint a tőke imádása. Nem háratikus keresztyénség ennélfogva a sociáldemokracia, hanem elvi alapon »antikeresztyénség«, mely legfeljebb a társadalmi életkérdések fel forgatására, nem pedig azok bajainak enyhítésére vagy eloszlatására képes. A suum cuique még nem idem cuique, mely végső következményeiben a ker. társadalom mellett az annak alapját és kiinduló pontját képező »ker. személyiség* elvének a megrontására, sőt megsemmisítésére vezet. A prot. Németországnak is vigyáznia kell tehát, és nagyon szükséges, hogy a német protestántizmus is kevésbbé negatív, elkritizáló, hanem inkább építő, pozitív irányban fejtse ki erőit a socialista és anarchikus elemekkel szemben is, a melyek a társadalomnak kétségtelenül meglevő bajaira és sebeire mutatnak. Mellesleg itt megjegyezzük, hogy a mint nálunk az egyházpolitikai javaslatokkal szemben az ultramontanizmusnak a hazafiatlan nemzetiség, ugy Németországban a sociáldemokracia, tehát egy hasonló tagadó szellem a természetes szövetsége. S aztán mégis deklamálunk a vatikáni katholicizmus hazafiságáról, loyális hűségéről, államalkotó és fentartó jellegéről stb. stb.! E tekintetben Szabó Aladár »tanúságai* szomorúan igaz és megfigyelésre méltó tanúságok a katholicizmus hazai történetéből. A német prot. theologia is igen sajátságos képet mutat. Az Apostolicum felett folyt vitának még mindig nincsen vége, sőt annak ujabbi de szomorúbb kiadása a három hassziai generálsuperintendensnek kasseli böjti pásztori levele, illetőleg annak Eerrmann és Achelis marburgi tanárok mint a Ritschl-féle iskolának követői felett mondott anathemája. E főpapok modern theologiaellenes fanatizmusa által vezetett lelkészi értekezletek szótöbbsége tehát az, mely kevésbbé meggyőződésen mint kierőszakoláson alapulva a ker. igazság érvényének eldöntésére volna hivatva. Ez fogná a jövőben meghatározni, hogy melyik theol. iskola vagy irány volna összeegyeztethető a jelenlegi egyházi gyakorlattal ? Szomorú fejezete e betübiróság a német protestántizmus XIX. századbeli történetének, mely méltán bizonyít a mellett, hogy a középkori tekintély egyházi katholicizmus békóiból megszaba-^ dúlni még mindig nem tudunk. A theol. tudománynak e főpapi disqualifikálása, mely aztán a theol. candidátusoknak az egyházi szolgálattól való Ublhorn-féle eltiltásában nyilvánul, a theol. studiumnak s az egyházkormányzatnak Összezavarására, az egyház és a theológia ellentétének kiélesítésére, vagy pedig képmutatásra és Schremp-féle agitatórius mozgalmakra vezet a protestántizmusban. A Schrrmpf-féle mozgalomnak utóhatásai még mindig kisértenek Württembergben. Tekintélyes laikusok a conzistoriumhoz intézett felirataikban hangsúlyozzák, hogy a theol. tudomány mai haladottabb vívmányain alapuló vallástanítás az egyházi tangyakorlatnak meg nem felel, a miért is a vallásoserkölcsi élet józanabb és igazabb fejlesztése érdekében kérik az egyházi főhatóságot, hogy a jelenleg érvényben lévő egyházi tanrendet a theol. tudomány ujabbi vívmányaival egyező uj hitvallási formulának a készítésével változtassa meg. Erre a konzistorium azt felelte, hogy a württembergi tartomány egyháznak elég oka van továbbra is ragaszkodni a lutheri reformációnak jogi és történeti összefüggéséhez, vagy is továbbra is érvényben kivánja tartani az írást, az Augustánát s a vallásos tapasztalat hatalmát, a mi még nem szünteti meg a theol. kutatás önállóságát vagy az evangéliumnak az egyházi beszédben való személyes hitbeli értelmezését. Az egyházra »veszélyessé« csak az az eljárás válhatik, ha valaki egyházi állását a tényleg fennálló egyházi tan- és rend felforgatására s a gyülekezeti közhit megbotránkoztatására használja fel. A vallástanítás főtárgya az írás tartalma s az egyház positiv tana és történelme, a mi azonban még nem zárja ki »az ujabb theoíógia vívmányainak « kellő mérséklettel és helyes paedagógiai tapintattal való felhasználását az érettebb ifjúság vallásos oktatásánál. Jólmondja Beyschlag, hogy bármennyire lehet is rokonszenvezni a felirat őszinteségével és beismerni a tényleg fennálló egyházi tangyakorlat s a modern theol. tudomány közötti ellentétet, a konzistórium válasza egészben véve helyes, a mennyiben a theol. egyházi kérdések megítélése terén is forrongó korunk legkevésbbé alkalmas egy uj tangyakorlatnak a létesítésére, vagy pláne egy uj hitvallásnak a megalkotására. Hiányzik honunkban az öntudatos hiterő s az evangélizáló hitélet, mely egyedül van hivatva ilyen nagyszabású reformoknak a létesítésére! — Eközben a mozgalom agitatórius vezérének, Schrempfnek Württemberg határain kivül is tartott »vallásos beszédei« is megjelentek. Az igazság iránti páthosát és személyes vallásosságát tisztelnie kell annak, ki e beszédeket elolvasta, az azokban letett subjectivizmussal azonban egyházat alapítani, fentartani vagy pláne reformálni nem igen lehet. Schrempfnél hiányzik a történeti érzék az egyház rendjének és állapotainak, nemkülönben az egyházi reformok természetének a megítélésére. S a midőn fegyverét szegzi az egyháznak, azzal legfeljebb szektáskodást, de semmi esetre sem lehet reformot létesíteni. E kérdéssel foglalkozott Haupt tanár is Halléban az »evangéliumi középpárt« május 29. tavaszi közgyűlésében »a heterodoxia jogosultságáról az evangéliumi egyházban* cimmel, a melyet egészen helyesen vezetett le magából a vallásos egyéniség elvét hangsúlyozó reformációból, a filozofia s a kritika befolyásából, a haladó természettudományból s az irás s az egyházi tan történeti értelmezésének a szükségességéből. A német theologia ez égető benső prot. napikérdésének alapgondolataira legközelebb még visszatérünk. A kath. egyháznak az ilyen kérdések körül igen