Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

való megtöltése tekintetében többre megyünk, mint a mennyire a XVI. század reformátorai mehettek. Hogy ez a korszak bekövetkezhessél^, reformálnunk kell a protestáns egyházat még egyszer, a mint egy derék világi református ember a minap mondotta, nem in capite et in membris, mert a mi fejünk a mennyben van, hanem csak: in membris. Reformálni kell mindenekelőtt a lelkészek képzését. Arra kell nevelni az ifjakat, hogy a lelki szolgálathoz mindenek fölött jól értsenek ós annak végzése gyönyörűségük legyen. Arra kell őket nevelni, hogy az igehirdetést, mint az idvességre vezérlés egyik leghatalmasabb eszközét tekintsék s épen azért ne hangzatos mondásokkal — a mit talán nem is ők gyűjtöttek össze — töltsék meg a templom levegőjót, nem is emberi bölcselkedéssel, hanem tüntessék fel Istennek az élet minden viszonyára alkalmazható, az élet minden sebét gyógyító, minden munkára hatalmas ösztönzést adó kegyelmét egyszerű, érthető s saját életük által megbizonyított, mert saját lelkük mélyéről merített beszéddel. Ha igy az igehirdetés reformálva lesz, ha a lelkész folyton azért foglalkozik bibliájával, a történelemmel, a természettel, az emberi élettel, hogy hallgatóinak olyan szellemi táplálókot adjon, a mit Ő gondosan megvizsgált, sőt a mit ő maga készített, akkor a lelkész lelke majd nem lustúl el, nem csügged el, nem lesz meddővé s lelkészi működésének nem az lesz az alaphangja : »Minden hiába. Ma más világ van. Ma már nem hat az evangelium«, hanem az lesz: »A mi hitünk meggyőzi a világ©t«. Mert a mikor a lelkész folyton táplálkozik az igével, oly munkára szerez készséget, a mely munka nem fér már a templom falai közé, a minthogy a keresztyének Istenének szolgálata nincs a templomhoz kötve. Erezni fogja, hogy az igazi evangéliumnak, a megfeszített és feltámadott Krisztus általunk átérzett és itélt evangéliumának ma is van hatása. És ez viszi őt az eltévelyeclettek felkeresésére, a hitetlenek felvilágosítására, a nyomorultak felsegélésére. Hát ha maga nyomorult ós szegény? Bizony erre nézve is csak az evangélium iránti egyetemes érdeklődós felkeltése segíthet. Ne feledjük el, hogy az evangéliumot mindig a szegények hirdették először, s hogy azután az Isten megindította a gazdagok szivét is, a kik addig a szegényekkel nem törődtek, ele mikor az Isten véghetetlen irgalmát megismerték, akkor ezer annyit is adtak önként, kész szívvel, mint a mennyit azelőtt csak úgy kényszerítve nyújtottak. Egyébiránt még nevezetesebb eredményei is lesznek az evangélium iránti érdeklődés felköltésének és erősítésének, mint az, hogy a gazdagok majd —mint már némelyek most is teszik — akkor nem azt kérdik, mennyit kell okvetlenül fizetni, hanem azt, hogy hol van baj, hol van szükség, hadd segítsünk rajta!? Az evangélizálásnak főeredmónye az lesz, hogy a lelkészeket kiemeli abból az áldatlan állapotból, amelyben most vannak. Nincs protestáns közösség, a hol a lelkész a tulajclonkópeni lelki szolgálat végzésében annyira magára volna hagyatva, mint hazánkban. Majdnem katholikusokká lettünk már, annyira passiv szerepet játszanak a művelt világiak, az előkelő nők, az ifjak és leányok a tulajdonképeni egyházi életben. Pedig keresztyén, tehát protestáns felfogás szerint az evangéliumnak a templomon kívüli hirdetésében, vallásos összejövetelek rendezésében, a szegények felkeresésében, a betegek látogatásában, a bűnösök megtérítésében, a szeretet által alkotott és áthatott intézmények létesítésében, férfiak, ifjak és nők erkölcsi művelésére való egyesületek létrehozásában, az evangéliumi tudományos ós épitő irodalom felvirágoztatásában bár a lelkésznek kell előljárnia, de magára hagyva lennie nem volna szabad. Mivel pedig jóformán magára van hagyatva, természetesen jelek tűnnek fel, amelyek vészt rejtenek magok mögött, ha csak hozzá nem látunk annak az elvnek érvényesítéséhez, hogy az egyház minden tagjának erős hittudattal kell birnia, öntudatos közösségben kell lennie a Krisztus által az Atyával s kisebb nagyobb körben, de a neki adott mérték szerint részt kell vennie a Krisztus egyháza építésében, az Isten országa terjesztésében. Válságos, szinte lélekcserélő idők járnak. A magyar nemzet, ugy látszik, kényszerítve lesz arra, hogy hosszú időkre eldöntse saját sorsát. Szegény népünket annyi rosz irányzat ostromolja. Képtelen gondolatoknak muló örömökért ezrek állottak már is szolgálatába. Sokan, minden meggyőződés nélkül, támogatják a katholicizmust, mert félnek, hogy ha ez a hatalmas szervezet megdől, akkor vége lesz minden vallásosságnak s a neki vaclult szenvedélyek uralma következik be. Nem látják be a vakok, hogy igazi, komoly vallásos felfogás épen azért nem juthat érvényre, mert a katholicizmus egy oly tétel uralma alatt áll, a pápa csalhatatlanságának kimondása óta, a melyet 1870-ben épen a katholikus világ legkiválóbb emberei képtelenségnek mondottak, a mi tehát a művelt világ előtt sohasem fog másként feltűnni, mint öntudatos vagy öntudatlan ámítás. Oh ha 1870-ben lett volna élénk, pezsgő, keresztyén élet a magyar protestánsok között, ha az egész nemzettel hathatósan éreztette volna a protestan-