Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-20 / 29. szám

nyok. Egységes akarat vezeti a hadsereget. A katonai szervezet hatalmas bástya a külellenség ellen. A birodalom békében van. A jólét általános. A kereskedés virul. A görög kultura áldást és életet visz mindenhova, úgy, hogy művészet és tudomány fellendül a latinok közt is nyugaton Mit kivánhat még az emberiség? Hiszen csak úgy hull rá minden földi és szellemi kincs. Hisz azt mondhatja a futó pillanatnak: Maradj! Oly szép vagy! S mégis minden gazdagság és míveltség dacára is a legjobb hiányzik. . .« Majd leirja a pogány vallás hanyatlását s igy folytatja : >A pogány világ számtalan helyi kultusa mellett a monotheizmus eszméje emelkedett fel s uralkodott is a római birodalom minden részében. Csakhogy ez a monotheizmus, a melyre a régi filozófia vezette a lelkeket, a sok istenek hivését nem birta kiirtani, valóban népszerűvé válni sem tudott. A főbaj különben az volt, hogy a mi után mindenki epekedett, bizonyosságot nem volt képes adni. Nem ez volt az az erő, mely a régi világot űjjá szülhette. E filozófia eredménye nem volt valaminek a bírása, megragadása, hanem csak vágyódás az isteni után, vágyódás, a mely azonban szive alatt hordozta a kételkedő kérdést is, hogy ugyan létezik-e a mi után vágyódunk. A világ üresen állt. mert a menny lett üressé. Az ember úgy sóvárgott, hogy a magasságban levő országot felfedezhesse. A görög és római mívelődés megszüli a világ vágyát, a mely elibe sietett a világ Megváltójának.* E világgal állítja szembe dr. Sohm a keresztyénséget. Mily kicsinek, mily nyomorúságosnak tűnik az fel eleinte. Minden hatalom, minden fény nélkül élt ott a hatalmas római birodalomban. Mégis világot rendítő erő rejlett benne, »az isteni igazság ereje, a mely hatalmasabb, mint földi életünk minden nagy hatalmasságai«. A kisded ker. gyülekezetet üldözték zsidók is, pogányok is, mégis az eredmény az lett, hogy az egyház, bár eredeti tisztaságából sokat vesztett, győzedelmeskedett. »Az egyház győzött nem a keresztyének által, hanem a keresztyének dacára, az evangélium ereje által;« mondja a szerző s utal arra, hogy annak, a mit ker. egyháznak neveztek, már Konstantin előtt is sok tagja csak névszerint volt keresztyén s hogy csak a kiválasztottak egy kis serege volt áthatva az igaz keresztyénség szellemétől. A mily igazsággal irja meg dr. Sohm a keresztyénség külső fejlődését, ép oly biztos kézzel tünteti fel azt a harcot is, a melyet a keresztyén igazságok a zsidó és pogány eszmékkel folytattak. Magunk előtt látjuk mindazokat az ellenségeket, a melyek a Krisztus egyházát ma is, mint akkor, rettenetes örvényekbe igyekeznek juttatni. Megjelenik a gnosticizmus, ez a régi rationalizmus. A keresztyénséget értelmessé akarta tenni a müveitek számára s voltaképen meghamisította, teremtő erejétől megfosztotta. A gnosticizmus az emberi bölcseséget ki akarta békíteni a keresztyénséggel, de akként, hogy a keresztyénség lényegét megvetette. »Ha a keresztyénség belenyugodott volna e békekötésbe — mondja Sohm — akkor tönkre ment volna, mint az a pogányos míveltség tönkre ment*. De az egyház nem mondott le szépen hangzó tételek kedvéért igazairól s a bölcselkedő eszmék helyett a Krisztus hívei »az isteni szeretet ama megtapasztalására hivatkoztak, a mely a Krisztusban valóban és egész teljességében megjelent.* Valóban a nagy kérdés az volt: a mi bölcseségünk vált-e meg, mi magunk vagyunk-e a váltság szerzői vagy az Isten? És Sohm joggal mutat rá ama kiváló két alakra Athanasiusra és Augustinra, mint a kiknek sikerült a keresztyénség fenséges tartalmát világosan és erővel az emberiség szemei elé tárni s egyfelől a Krisztus istenségének, másfelől a kegyelem által való megszabadulás dicső tanait megállapítani. Itt ezen helyen azután ki kell mondanunk, hogy nélkülözünk valamit Sohm müvében. A mit különben nála hiában keresünk, azt más egyháztörténetiróknál sem találjuk fel. Sohm ugyan utal arra, hogy a keresztyénség eredeti képe hogy változik meg. Az egyetemes papság eszméjét a püspökség kiváló hatalmának eszméje, a világ megszentelésének gondolatát a világból való menekülés gondolata váltotta fel, sőt később a nagy tömegnél, amely magát keresztyénnek nevezte, sokszor erkölcstelenség mutatkozott. Kimondja, hogy az egyház előtt a világ meghódolt, de az egyház is sokat vett fel a világ szelleméből. De azért a középkort mégis úgy tünteti fel, mint a melyben a katholicizmus átlag véve jól teljesítette volna feladatát. Nem sajnálkozik azon, hogy az eredeti keresztyénség jóformán csak hamu alatt pislogó parázszsá lett. Nem fejti ki határozottan, hogy a pápaság, a baráti rendek ideális magaslatukon is ellenkeznek a keresztyénség szellemével. Nem mutat rá arra a nagy veszedelemre, a melyet a betüorlhodoxia hozott a világra. A mikor t. i. különben általunk is igaznak elismert tételek betanulásától (pl. szentháromságtan) s gépies elsajátításától tették függővé az idvességet a helyett, hogy az isteni irgalom forrásaihoz küldték volna a lelkeket, hogy ott előbb ismerjék meg az Atya gondviselő, a Fiú megváltó s a Lélek megszentelő erejét, azután legyen a hitcikk annak kifejezője, a mit tapasztaltak s ne tekintsék azt az idvesség szerző okának. Azért azt mondhatjuk, hogy a középkorra vonatkozó fejezetek a mű leggyengébb részét képezik. Sz. A. RÉGISÉGEK. Alvinczi Péter, a kassai magyar pap. (Folytatás.) III. Pareus levele s buzdítása Alvinczihez a »Tractatus de Patruum auctoritate* élőbeszédében 1611. Alvinczinek Pázmánynyal l(I09-ben folytatott irodalmi harca, a külföldi prot. theologusok figyelmét sem kerülte el. A külföldi egyetemekre menő theologusok, részint leveleket vittek a hazai prot. egyházakban szereplő jelesek-