Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-13 / 28. szám

való menekülést, hanem annak megnemesítését és megszentelését követeli. Azért eltekintve az egyes katholikusok bűneitől, eltekintve az inquisitorok és jezsuiták rémtetteitől, eltekintve attól a veszedelemtől, a mit a szentség álarca alatt elkövetett kihágások okoztak a katholicizmus, mint intézmény, mint rendszer, valósággal egy nagy compromissum az igazi keresztyénség és a régi pogány világnézlet között, amannak a megrövidítésével, bár annak is némi érvényesülésével. Azért a mi magyar eleinkről nem azt kell mondanunk, hogy keresztyénekké, hanem hogy katholikusokká lettek. Nem az állott viz ós a kristálytiszta forrás között választottak, hanem csak a régi pogányság vize közt, a mely megerősítésökre nem volt alkalmas, még a katholicizmus ama rendkívül zavaros vize közt, a mely egy darabig ugyan éltethette őket, de csak a kisebb rossz volt valójában, nem pedig a teljes jó. A mi egész Európának tragicuma, az lett a tragicuma Magyarországnak is. Itt is felhangzott a szó: »Legyetek keresztyénekké, mert levágják a fejeteketcc. A katholikus egyház rákényszerítette hitcikkeit, szertartásait, papjait, apátságait s zárdáit a nemzetre s a nemzet nem lett boldogabbá ós erősebbé. A katholikus egyház tanított is, de az uj hitben való erősségéről a vizsgálatot a magyar nép István, Endre ós Béla alatt mégis a csatatéren tette le. Mivel pedig folyton gyengének mu tatta magát a katholikus kívánalmak teljesítésében, ugyancsak megkapta a büntetést. Utoljára a pogányság teljesen leveretett s a nemzet maga is elhitte, hogy keresztyénné lett. Pedig hatalmi szóval, földi fegyverekkel lehet milliókat egy csomó hitt cikk előtti meghajolásra, bizonyos szertartások bevevésére, valamivel rendezettebb életre kényszeríteni; keresztyénné csak az Isten kegyelme által keltett s erősített szabad meggyőződés tehet valakit. A magyar nép azután elküzködött valahogy valami 400 esztendeig. Élete új mázt kapott, de erkölcsi erői magasabb szárnyalást nem nyertek. Utánozta, a mint lehetett a műveltebb nyugatot. Megtanulta a földet mivelni, de kényszerűségből. Szelleme, hogy vállalkozóbbá nem lett, mutatja r az a körülmény, hogy a kereskedést zsidókra és görögökre bizta. Iskolákat is állított a magyar arra a mintára, a mint a nyugot azokat megalkotta ós tanult azokban idegen műveltséget idegen nyelven. A csatázás maradt legkedvesebb foglalkozása azután is. Hogy mily kevés ujjáalkotó erő szállt szellemébe, nyilván mutatja az a körülmény, hogy mig az itt talált népeket beolvasztani nem tudta, testvérháborukat viselt majdnem folytonosan. Ezt nem a keresztyénség szelleme mivelte. Valóban azt mondhatjuk, hogy a katholicizmus amennyi áldást, legalább is annyi, ha nem több átkot hozott a nemzetre, kihozta a magyart a pogány rendetlenség állapotából, de oly betegségeket oltott bele, a melyekből még máig sem gyógyultunk ki egészen. A katholicizmus tanította meg a magyart arra, hogy az egyház külső szertartásában keresse üdvösségét s a mellett a káromkodás, részegeskedés és paráznái kodás bűneit is, a ki akarja, hát megtarthatja, csak leplet borítson reájuk. A katholicizmus tanította meg a magyart, hogy a vallást politikai eszköznek tekintse. A katholicizmus hanyagoltatta el a néppel a saját nyelvét. A katholicizmus képtelen volt amaz erkölcsi erőket szolgáltatni, a melyek az igazi virágzásnak feltételei. Hiába hozott egy-egy nagy király, Nagy Lajos vagy Mátyás, külső fényt az országra, folyton sorvadt ez s mikor a pártoskodás, a fékevesztett szenvedélyek harca, a nép nevelésének teljes elhanyagolása, a papi állásoknak méltatlanokra bízása, ocla juttatta a magyart, hogy egy gyáva és tehetetlen uralkodót hívott a trónra Mátyás után, az annak a kijelentése volt, hogy a nemzet irtózatosan ós szégyenletesen elbukik. És ha van alaptalan állítás, akkor az az, hogy a nemzet egységét a protestántizmus bontotta meg. Pedig a nemzet, a mely az Árpádok alatt is, az Anjou-k idejében nemkülönben, saját magát emésztette, foszlányokra volt tépve, mielőtt a reformáció tényező lehetett volna életében. Az igazság az, hogy Szapolyai vezérlete alatt a nemzet egyik része kárörvendve nézte, hogy a másik része mint vész el Mohácsnál. Csakhogy ez a rész az egész nemzetet magával rántotta. Egy irtózatos küzdelem támadt, a melyben a nemzet az elsatnyult, erkölcsi erőiben meggyengült, pártoskodás által részekre szakasztott nemzet tönkre ment volna, ha új segítsége nem érkezik az evangéliumban. Azért a mohácsi csatatéren nemcsak a magyar lelte sirját, lianem »a katholicizmus is örökre eltemette jogosultságát nemzetünk vezetésére. « Dr. Szabó Aladár. Megrongált fringia. Van nekünk egy régi, sokat forgatott fegyverünk a pápistasággal szemben. Ráérő napjaim lévén, szemügyre vettem a sok diadalt látott fegyvert; s a mint forgattam, a régi fény helyett rozsdát, csorbát, sőt veszedelmes repedéseket is vettem rajta észre. A rozsdát a régiségből, a csorbákat a sok használatból még meg tudtam magya-55*