Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

szellem párosítva — hol kell — nemzeti öntudattól. Nézzük e fontos tényezőket egyenkint. A kritika oly funkció, mely a tények biztosságát, jobban: bizonyosságát az adatok lelkiismeretes és szakavatott vizsgálása által megállapítja. A tény csak akkor bizonyos, ha az adat hiteles. A hamis szem elé tartott papírdarab — mondja Salamon magyar történetíró — mely az egész tájra nézve vakká tesz, míg a hiteles adat ablak, mely távoli perspektívát nyújt. * Az adatok vizsgálásának munkájánál pedig vezérlő csillagunk az igazság legyen. Ezt kell néznünk, ha tetszik valakinek, ha nem. Épen azért kell ide nem csupán, hanem jellem, becsületesség is. Mert nehéz dolog azoknak nem hinni, kik kívánságunk szerint beszélnek. Igazat mondhatunk pedig továbbá akkor, ha az adatok avagy a források valódiságát, hitelességét, épségét — egészben ügy, mint részekben — behatóan kutatjuk s aztán megállapítjuk s így a történetnyomozás, irásértelmezés, véleménymondás egyszóval: a történeti bírálat feladatát megoldjuk. Legyen azután másodszor históriai előterjesztésünk pragmatikus, oknyomozó. A pragmatikus történetkezelés az események között létező okszerű összefüggést puhatolni s kimutatni iparkodik. Keresi a történeti eseményeknek külsőségében azoknak rejtett magvát. Magával a »pragmatika* szóval különben Polybius élt először; így nevezvén az államügyek vezetéséhez szükséges történetismeretet. Van igazi pragmatismus, s van hamis pragmatismus. Óvakodjunk az utóbbitól. Az igazi pragmatismus az, mely a külsőt S belsőt, az állandót s a változkodót, a belső s a külső okokat, a magot s a héjlapokat, az eszmét s a megjelenést tisztán látja s megkülönbözteti és mint ilyen ád kitűnő segítséget az anyag feldolgozásánál, a személyek s tények megítélésénél. A hamis pragmatismus szintén az okot keresi, azonban nem ott, hol az rejlik. Igy példának okáért a keresztyénség diadalát a keresztyének jótékonyságából, a közlekedés tágas voltából származtatja s feledi az Isten lélek s igazság szerinti imádásának kitartó erejét. Voltak s vannak historikusok, kiket bizonyára útvesztőre visz az ő hamis oknvomozásuk, midőn azt állítják avagy mondották, hogy a reformáció azért boldogult, avagy vívta ki életjogát, mert a népeknek zabolátlan szabadságot, a fejedelmeknek egyházvagyónt s a papoknak feleséget hozott. Ezen urak nem keresték, vagy ha igen, nem találták meg az események mélyen rejlő valódi gyökerét. Az igazi történetírás és előadás továbbá részrehajlatlan, más szóval; objectiv, tárgyilagos, melyet nem tesz nemzeti vagy felekezeti szempont vakká, elfogulttá avagy igazságtalanná más felekezetek s nemzetek irányában, s azután, mert a dolgok valóságát kutatja, nem vezetteti magát félre rokonérzések s ellenérzések által és végül a fentebbieknek méltó kiegészítéséül elismeri a józan ésszel s a humánus szívvel megegyeztethető eltérő •— tehát a miénknél más — meggyőződések és érzületek kifejlődésé* »Budap. Szemle* P20. sz. 456. 1. nek természetességét s esetleg érvényesülésének jogosultságát (:méltányosság). A szigorű objektivitás azonban egymagában nem lehet a történeti tárgyalás ideálja, nem különösen ha egyháztörténetről vagy akár hazai históriáról van szó. Rankéról, a németek híres történetírójáról, a szigorú tárgyilagosság megtestesítőjéről mondják, hogy minden jelességei mellett nagy hibája épen nagy közönbössége, mely az alanyiság hiányából ered. Ranke nem akarja önhangulata, egyéni véleménye által megzavarni az előadás ama tárgyilagosságát, melyre oly művészi kitartással törekszik. »Énjét szeretné eloltani, csakhogy úgy láthassa a dolgokat, a mint azok vannak, t. i. a magok valóságában* mondja ő maga. De épen azért azután ő »míg tündéri világításban tünteti elő a holt adatokat, az indokok egész törzsfájával mutat föl minden tényt, kitűnően számít, utánszámít, mérlegeli az érdekeket, de hideg, nem nemzeti* mondják róla mások. Hacsak objektivitásról volna szó, pogány is megírhatná a keresztyén anyaszentegyház történetét. Epen azért, hogy az egyháztörténet tárgyalásánál a szigorú objektivizmus vagy pártatlanság útvesztőjére ne jussunk: óvjon meg a szemünk elől el nem tévesztendő negyedik főkellék, tudniillik: a vallásos érzelem avagy theologiai szellem, párosítva -— a maga helyén — nemzeti öntudattal. Az egyházi historikusnak soha sem szabad a vallási igazság szempontját elhagynia, nem szabad a szentírásról, mint alapról, lelépnie, más szóval, neki nem csupán észszel, de szívvel s a szívben hittel kell munkájához látnia s eszméit igy merítenie. »A keresztyénit az Ő sajátosságában csak azok méltányolhatják s érthetik meg, kik annak kijelentései és üdvjavai iránt fogékonyak* irja Hagenbach (Dr. Herzog: Real-enc. VII. 627. 1. 1857.). Hát ne is fogjon hozzá senki élő érdekeltség nélkül a keresztyénség irányában, egyháztörténetiráshoz, vagy előadáshoz, vagy tanuláshoz, hacsak hiábavaló, áldásnéküli munkát végezni nem akar. »A történész, a kinek van vallása, és van azután hazája is, s mindenekben saját meggyőződése s birja e drága kincseket az igazság és méltányosság élénk érzetével párosítva lelkében s rendelkezik a tudománynyal szabadon, bőven és azt művészettel előadni képes: szerintünk a mintahistorikus*. Azzá válni azonban igen nehéz dolog. Sok, sok kívántatik ide. Tudni kell, de nemcsak tudni, hanem a tárgyalásban érvényesíteni is, hogy a történetben vannak elvek, gondolatok, melyek az eseményeket mozgatják, de vannak régi pergamenek is, vannak számok, betűk, melyekben valamint a történeti intézményekben jelenik meg a láthatatlan idea. Az idea felfogásához és előterjesztéséhez, a betűk és számok értékesítéséhez elme, szorgalom s művészi képességre van szükség, mely utóbbi azonban hiábavaló, ha feledésbe mén, hogy nem — mint regényben — elragadni, de oktatni kell. Más szóval —. mint Göthe mondotta — a történetben az a fő, hogy a szavak a dolgok mögül lépjenek ki.