Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-01 / 22. szám

val járó áldozatokat magukról elhárítani s mások nyakába varrni igyekeznek. Ehhez hozzájárul még egy másik aggodalmam is. Az nevezetesen, hogy a reformtörekvésekből azok megvalósulnak, melyek a protestantizmust a létért való küzdelem elé állítják; de arra még csak kilátás sem lesz, hogy a katholicizmus vele egyenlősíttessék. A kormány eljárása legalább nem sejteti ezt velünk. Itt jövök már reá, hogy a mi embereink illúziókban ringatják magukat: magok is kénytelenek bevallani, hogy int az idők jele, de a papság fokozott tevékenységétől minden jót leméllenek. Még ma letenném a palástot, ha ezt a bizalmat nem érdemleném meg; de viszont nem tartanám magamat hü szolgának, ha aggodalmaim nem volnának. Ez aggodalom oka egyházi életünk múltjában s részben jelenében gyökeredzik s a legfőbb bajnak tartom, hogy a teendőnkkel még ma sem vagyunk tisztában. (A lelkészi körökben és értekezleteken, azután meg a sajtóban kellene a teendőket tisztázni. Szerk). Az egyházi életet mélyen érintő ama reformtörvények abban az időben találnak bennünket, midőn a kísérletek korát éljük. Igaz, hogy már körülbelől mindnyájan egyetértünk a tekintetben, hogy evangélizálnunk kell, de ne vegyék rossz néven az ezen irányban sikeresen működők is, ha kimondom, hogy a dolog mikéntje még nem áll világosan előttünk. Eddig is ismerek már olyan angol és amerikai plántát, mely az egyházi szakadásban bőven termi gyümölcseit. Tagadhatatlan, hogy a pesti egyház meg fénypontja már ma is egyházi életünknek, de épen ezért nehéz az eligazodás. Hogy ilyen profán hasonlattal éljek: a burgonya ma, azt lehet mondani, a leghasznosabb növény Európában, de a kik kezdetben a bogyóit ették és kínálták másoknak, azok aligha jártak helyes utón : a hasznosítás ott kezdődik, midőn a gumókhoz nyúltak. A magyar ember azonban még ma is inkább csak hússal szereti azokat. Hova vergálok ? Az evangélizálás népünk lelki szükségletéhez, életviszonyaihoz alkalmazott legyen. De vájjon ez irányban sikeresen müködhetnek-e azok a lelkipásztorok, kik arra nevelve nem voltak? Hol hát a bajnak a forrása? Theologiai intézeteinkben. Bizony kérem, mi még ugy kerültünk ki az iskolából, hogy hoztunk egy csomó elméleti képzettséget, de hogy miképen hasznosítsuk azt, ezt már bizony nem tudta ott megmutatni nekünk senki. Olyanformán áll a dolog, mintha az orvosokat , elméletileg képeznék csupán s azután azt mondanák nekik: menjetek fiaim, most már amputálhattok kezeket, lábakat, a mint utatokba akad. A jövőn lehet segíteni, de hát a múlttal mi történjék ? Én magam részéről óhajtanám, hogy például a pesti egyház lelkes férfiai evangélizáló müködésöket, minuciákig részletezve, önálló füzetben, legalább három évenként, világgá bocsássák. (A kívánság helyes. Valószínű, hogy teljesíttetni is fog valamely formában. Csak azt ne feledjük, hogy belmissziót és evangélizációt chablon szerint nem lehet csinálni. Minden gyülekezetnek más-más a szüksége, mert más-más az életviszonya. >Minuciákig* itt nem lehet egy nyomon haladni. Szerk.) Minden rekriminációnál többet érne ez, mert azokat fölhasználva támadna szivünkben uj élet s uj élet egyházainkban is. (Az uj élet nem a chablontól, hanem az evangéliumi lélektől és tevékenységtől várható. Szerk.). Az igy támadó élet sem születik meg azonban egy pár év alatt s még ha megszületik is, akkor sem lesz képes minden vonalon megküzdeni a tervezett reformtörvények túlhajtott liberalizmusával. Gyermekeiket valószínűleg el fogják akkor is küldeni a szülők hozzánk keresztelés végett, a házaspárok is megjelennek egyházi áldásra, kivált ha a stólát leszállítjuk ; de hogy az elkeresztelésre vonatkozó törvény megszüntetése békességet hozzon, azt még római katholikus testvéreink sem elég vakmerők remélleni; pedig ennek megszüntetése már kilátásba helyeztetett. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatnak egy pár paragrafusát tartom különösen olyannak, melyben a túlhajtott liberalizmus nyilatkozik meg s melyet minden létező s ezután keletkező egyházra nézve károsnak s a kulturára nézve veszélyesnek kell nyilvánítanom. A 8. §. szerint vagyoni bírságolásnak és eljárásnak egyházfegyelmi büntetésül alkalmazása tilos. Ugyan vájjon miért ? Sokkal enyhébb módja ez a büntetésnek, mint például az erkölcsi megszégyenítés, miért ne lehetne tehát alkalmazni. Vagy talán azt akarja az állam kikerülni, hogy makacsság esetén ne legyen kénytelen karhatalommal föllépni ? Mire ez a nagylelkűség! Épen a liberalizmus nevében követelném, hogy az erkölcsi testületek tekintélye, egyesek féktelen szabadsághajlamával szemben, ha kell, még karhatalommal is, támogattassék. (Ez a §. nem a bevett, hanem az ezután törvényesítendő vallásokra vonatkozik. Szerk). Ugyanezen paragrafusban ez mondatik: egyházi adó s egyéb szolgáltatások közigazgatási uton behajtásának nincs helye. (Erre is áll a fentebbi megjegyzésünk. Szerk). Bíróság utján tehát be lehet hajtani, ha igen, ugy miért nem jön ez kifejezetten bele a törvénybe? És ha csakugyan igy lenne a dolog, vájjon melyik fér inkább össze az egyháznak, ez eminenter erkölcsi testületnek elveivel: az-e, ha pert kell akasztania tagjai nyakába, vagy pedig, ha a közigazgatás erélyét kell igénybe vennie? Ha egyes abnormis esetekben választani lehetne, mégis talán tisztességesebb mód volna a második. Az ideál szerintem is természetesen az, hogy se egyiket se másikat ne kelljen alkalmazni. De hát emberek vagyunk. Legnagyobb veszedelemnek azt tartom azonban, hogy a törvényjavaslat a felekezetnélküliséget államilag szankcionálja. Ez az álliberálizmus, mely kibúvó ajtaja lesz azon tág lelkiismeretüeknek, kik a kultúrával járó áldozatokat magokról elhárítani s mások nyakába varrni igyekeznek. Ma még a felekezetek temérdek iskolát tartanak 4H*