Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-18 / 20. szám

tette, hit öntözi s bizonyára meg fogja áldani a hit Ura! Fődolog, hogy az Ur jóvoltából minél többen legyenek a fővárosban és a vidéken olyan nemes lelkek, kik a budai református Otthont felépíteni segítsenek. A budai és pesti egyházi körökben a gyűjtés szép sikerrel folyik. Az ügy élén azok a hitbuzgó egyháztagok állanak, a kik Budapest evangélizálásán, itt szétszórt híveink összeszedésén, bennök a keresztyén élettevékenység felébresztésén eddig is szép sikerrel fáradoztak. Különösen jól esik a budai Otthon pártolói közt látnunk budapesti német egyházunk tagjait, kik most is bebizonyították, hogy erősek a hitben, munkások a szeretetben. Ugyanis e hó 7-dikén, a püspöki látogatás alkalmával, maguk között 50 frtot gyűjtöttek s egyházuk presbyteriuma ezzel belépett alapító tagul a budai »Ref. Nagypénteki Társaság <-ba. Vajha magyar egyházaink és híveink közül minél többen követnék a szép példát! A budai ref. Otthonra történt adakozásokat Lapunk egyik közelebbi számában nyilvánosan nyugtázzuk; addig is melegen ajánljuk e szép ügyet olvasóink munkás szeretetébe. Adományokat Lapunk is szívesen közvetít. Se. F. NEKROLOG. Szőts Gerő sírjánál. Elmondatott Jedden 1893. május 3-án. Pihenni térsz már! ? Hisz még nincsen estve! Nyugodni készülsz!? Hisz még nem volt időd arra, hogy kifáraszd magad! Sietve dolgoztál, nagy erőfeszítéssel munkálkodtál! ? Mutatják szép alkotásaid, hogy a rövid időt jól felhasználtad. De hiszen ez még csak a kezdet volt, dicső kezdet, a milyet csak várhatánk tőled mi, a kik ismertük nagyratörő lelkedet; csak az alapot raktad eddig le, nagyszabású alapot, merész szellemedhez méltót; a ráépítés most következnék. S mennyit várhattunk még, mily sok szépet és nagyot remélhettünk tőled még ezutánra!. . . Vagy megelégelted már a kitüntetést, mely érdemeidet szépen méltányolta s félrevonulsz most a tömjénezés elől, az igénytelen ősi fészekbe huzódol vissza elrejtőzködve! ? Hiszen még ezután jött volna csak a méltó elismerés; nevedet a hír már szárnyára vevé, figyelni kezdett rád a Magyar Sión, büszkén említett az Alma Mater, büszkék voltunk rád, jó barátaid! S ide, e kertnek hűs fái alá, nem pihenni jártunk mi egykor el: nagy fáradsággal, de lankadatlan kitartással készítők magunkat jövendő pályánkra, búvárolván az isteni tudományt ; innen indulánk el a hosszú útra, a tudnivalók forrásaihoz, nagy reményekkel és a jó anyának áldásaival . .. Lelked, tudvágyát kielégítve, épen tért vissza az idegen földről; s most roncsolt tested, a mit keresett; a gyógyulást ott fel nem lelheté . . . Nem így gondoltuk, oh nem így gondoltuk mi ezt akkor el, szegény jó barátom! Miért is hagysz el ily korán bennünket!? »Kora még tenéked sírba fekünnőd le: éktelen halotti szemfedőt borítani ékes szemeidre!« Még egy esztendő ... és összejöttünk volna találkozóra tíz esztendő multán. Reád volt bízva az összehívás s te kötelezted írásban magad, hogy összehívod az osztálytársakat ... Ha majd összegyűlünk, egy hely már üres lesz, az osztály disze hiányozni fog. Meghatott kebellel sóhajtjuk akkor közösen, a mit most én mindnyájunk nevében kívánok neked: pihenj békével, nyugodjál csendesen, s ha mi itt téged hiába várunk találkozóra: várj te minket amott! Ne, oh ne menj még, édes jó testvérünk! kiáltják utánad kedves testvéreid. Benned volt reményünk, te voltál koszorúnk legszebbik virága, oh beh hirtelen elhervadál! Hisz mi úgy szerettünk, s te is úgy szerettél mindnyájunkat; nem bántottál meg soha, szóval sem: ezért nehéz tőled a megválás. Oh beh nehéz, hogy nem segíthettünk rajtad s nem is leheténk ott végperceidben ! ... De talán jobb volt így; mert akkor tenéked még kínosabb lett volna a végkimulás . . . Itt, e szentelt földben, a jó szülők és testvéreid mellett, aludd csendesen síri álmodat, s ébredj örömre a találkozáskor, ha majd mi is hozzátok költözünk! Árván hagytad gyülekezetedet, melynek hűséges pásztora valál. Ez veszített talán legtöbbet benned, és vajh! megtalálja-e méltó utódodat!? Mióta betegen eljövél közülök gyógyulást keresni messze tájakon: aggódva lesik a jó hírt felőled; most megérkezett, de sötét szárnyakon. Nagyot dobbant szíve az egész községnek, siralomra változott örömük, és megkondultak a gyászharangok .. . mintha hallanám, hogy épp most is zúgnak. Zúgj, zúgj elárvult egyház harangja: Kovásznának volt s nincs derék ifjú papja! Nem legelteti már nyáját szép kies mezőkön, nem őrködik, mint jó pásztor, fölöttetek; de lelke ama boldogabb hazából áldást könyörög mindnyájatokra, s miként e földön üdvötökért munkált, úgy a síron túl is azért imádkozik. Maradj, maradj még, szólj egy búcsúszót ahhoz, kinek te voltál mindene, első szerelme, üdve, boldogsága: gyászbaborult szép menyasszonyodhoz. A boldog egybeköttetést vártátok, el is jött volna már nemsokára, s ím, akkor kell elválnotok örökre. . . De mig te a sírban nem érzed már a kínt; az ő szivét tépi az legjobban. Megtört az a szív, hű lakója meghalt. Te sokat vesztél, a vesztes mégis ő. Ha valaha imádság meg lőn hallgatva: legyen meg a te idvezült lelkedé, mikor Istenedhez azért imádkozol, hogy küldjön vigaszt és enyhet neki! »Nagy keserűségben vagyok érted édes atyámfia, felette igen kedves valál énnékem.* A Jónathán halálát kesergő Dáviddal sokan elmondhatják ezt fölötted is, idvezült barátunk! (elmondhatják e kicsiny községnek minden lakói, kiknek szerető körében nevekedtél), de senki vérszerinti rokonidon kivül, nem mondhatja el méltóbban, mint én, kinek lelkem a te lelkeddel egybekapcsoltaték,